Hát mégsem…

Amennyire tudtam az előző bejegyzésemben lelkendezni, annyira tudok most letört lenni mert meg kellett hoznom egy nehéz döntést – Camino lefújva – legalábbis idén őszre :)

Hogy in medias res a közepébe vágjak és a türelmetlenek kedvéért azonnal adjak egy magyarázatot: munkahelyemen pár projekt befejezéséhez szükség lesz arra, hogy a szeptemberemet velük foglaljam el nagyrészt. NEM is köteleztek rá, NEM is kérnek rá, de én így döntöttem, mert egyszerűen úgy érzem, hogy jelenleg ez a jó döntés. Egy döntés amit már meghoztam.

Nem kell emiatt sajnálni. Nem ezért írom ezt a bejegyzést, hanem inkább egy fajta magyarázatként azok számára, akik azt hitték, hogy szeptember során mégsem leszek elérhető aztán mégis :)
Nem kell engem félteni, pár napig rossz kedvű leszek és morcos, de ezt rá lehet fogni a kialvatlanságra is. A repjegyek képében vesztettem egy kis pénzt, de szerencsére ez sem küld padlóra. Egyszerűen csak vártam valamit és csalódtam. Semmi baj – ebből is tanultam :)

Gondoltam csinálok egy listát a prokról és kontrákról:

– Már nagyon vártam az utat és sokat álmodoztam róla
– Pénzt költöttem a repjegyekre

+ Nem végleg marad el Camino, csak jövő őszre halasztom :)
+ 15 kilóval könnyebben a túrázás is ezerszer egyszerűbb lesz
+ Addigra sokkal tapasztaltabb túrázó leszek és már nem sok meglepetés érhet
+ Profibb nem innen és onnan kölcsönkért felszereléssel mehetek már, hanem sajáttal
+ Nem fogja zavarni a kis lelkemet az sem, hogy valamilyen projektet félkészen hagytam ott
+ Több pénzt tudok félretenni és már csak emiatt sem kell majd aggodalmaskodnom a túra során
+ 1 év elég arra, hogy alapszinten meg tudjak tanulni spanyolul és ne angolul kelljen hadoválnom majd az őslakóknak
+ Szeptemberben lesz SMR henger tanfolyam is, amire el tudok menni
+ Nem kell kihagynom a kettlebell edzésekből sem egy hónapot, ami most különösen kritikus lenne, mivel még csak kezdő vagyok
+ Szeptember és október során mivel nem külföldön leszek, jelentősen kevesebbet költök majd és ezt a pénzt félre tudom tenni
+ A triatlon alapozásból sem marad ki – 1 hónappal többem lesz készülni a jövő évi ironmanre

Szóval röviden és tömören – nem kell engem félteni, nem kell engem sajnálni :) Hagyjatok nekem pár napot és jól leszek – jövőre majd lelkendezek eleget és megcsinálom a caminot :) Addig is meg majd kiderítem a magyar szakasz pontos útvonalát és azzal megyek majd az agyatokra.

Házon kívül- kérem hagyjon üzenetet

Lehet, hogy még kicsit korai megírnom ezt a bejegyzést, de hadd örömködjek egy kicsit: két hét és El Camino :)

Repülőjegyeim már le vannak foglalva és ki vannak fizetve: augusztus 30. – ekkor utazok Párizsba. Október 1. – ekkor repülök vissza Madridból. Ha minden jól megy, akkor a kettő között vonatozás Saint Jean Pied de Portig, végtelen mennyiségű (nagyjából 900 km) gyaloglás és Santiago de Compostelaból egy buszozás vár majd rám. Ezen az egy hónap keresztül nem kívánok elérhető lenne. Eddigi tervek szerintem nem sok dolog lesz nálma: a telefonom vész esetére, pár váltás ruha, tisztálkodáshoz és elsősegélyhez 1-2 dolog. Fényképezőgépen még töröm a fejem – a laptopot és ezzel a blogolást már végérvényesen elvetettem. Nem akarok én ilyennel foglalkozni – majd ha hazajöttem akkor mesélek és írok. Talán majd pár naponta bejelentkezem, hogy ne legyen aggódás – élek és virulok, köszi. De alapvetően másra (magamra) akarok figyelni.

santiago-shell-large-001

Mindenki kérdezi, hogy honnan jött nekem ez az elhatározás? Tudom furcsa lehet ez a válasz, de már magam sem tudom. Talán pár éve találkoztam a nevével először egy netes fórumon, az is elképzelhető, hogy Coelho könyvben olvastam a létezéséről, de a lényeg az, hogy megragadt a bakancslistámon. Szeretek világot látni, szeretem a kalandokat, szeretek filozofálni és erről azonnal úgy éreztem, hogy egyszer az életben végig kell csinálnom. Már tavaly is tervezgettem az utat, de máshogy alakult az évem. Viszont az ideit már azzal az elhatározással kezdtem, ha csak lehetőségem lesz rá, akkor bele fogok vágni :)

Munkahelyemen már szerencsére tényként kezelik, hogy szeptemberben nem leszek – család is elfogadta a hülye hóbortomat – jelenleg csak egyetlen dolog miatt izgulok igazán: hogy jóbarátom hogyan fog boldogulni úgy, hogy csak távolról és ritkábban tudom támogatni :(. Nem szeretném ha bármi történne vele amíg én külföldön vagyok. Ez jelenleg az egyetlen negatív tényező. Kettlebell edzés? Majd bepótolom ha hazajöttem. Bringa és futás? Remélem, hogy a napi 30 km gyaloglás inkább javítani fogja az állóképességemet, mint amennyit a kihagyás ront rajta :) Őszintén szólva, még arról sem tettem le, hogy a sok mozgás miatt sikerült a hónap alatt is fogyni 4-5 kilót és ezzel együtt amikor visszajövök, könnyebbek lesznek majd ezek a sporttevékenységek :) Úszást így is, úgy is akkor terveztem újra elkezdeni minden erőmet beleadva, ha hazajöttem, szóval ezen a tervemen nem változtatok semmit. A fegyencedzés az amit meg csinálgatok mostanában, de mivel ez nem igényel szinte semmilyen felszerelést, meg fog maradni kint is :)

Szép lassan gyűlik bennem a várakozással vegyes izgalom és már alig várom, hogy indulhassak – jó lesz ez, tudom én :)

Suhanj6!

Üldögélek a szabad ég alatt és próbálom feleleveníteni a két nappal ezelőtti történéseket. Ebben az órában akkor is így üldögéltem, csak nem a hullócsillagokat néztem, hanem szép lassan már arra készülődtem, hogy fussak egyet. Bizonyos szempontból nem újdonság nekem az éjszakai futás – megszoktam mostanában, hogy a dög meleg miatt csak ekkor tudok elmenni futni rendesen, viszont nem szoktam meg, hogy ebben ilyen késői órán ennyi társam van. A Suhanj6! jótékonysági futóversenyen voltam :)

Suhanj “Jó ügyért futunk” – A Suhanj csapat egyik mottója – az alapítvány sérült és fogyatékkal élő gyermekekkel foglalkozik – nekik gyűjtenek és ennek a gyűjtésnek volt az egyik állomása az éjszakai futóverseny. Már tavaly ilyenkor is megrendezésre került, akkor is jókat olvastam róla, ezért elég alap dolognak tűnt, hogy idén menjek rá valamilyen formában. Ide igazából nem is nyereményért, az első helyezésért megy szerintem az ember, hanem csak azért, hogy részvételünkkel az alapítványt támogassuk :) Minden más másodlagos.

A szervezést egy lelkes csapattárs (Hortobágyi Gyula) miatt nem lehetett eléggé korán kezdeni – februárban már meg volt a 3 fő az indulásunkhoz, ki lett találva a csapatnév is és nevezési díj is be lett fizetve és egy időre ez szép lassan el is felejtődött. Bevallom őszintén, mivel csak a részvételt tartottam a fontosnak, nem a “teljesítést”, ezért nem is kifejezetten koncentráltam a felkészülésre, nem tekintettem ezt az év nagy versenyének. Voltak nagyobb kihívások is a hónapok során. Hogy mást ne említsek, egy Vivicitta félmaraton kezdte a sort tavasszal, folytatta egy Ultrabalaton a nyár elején majd két héttel ezelőtt a Nagyatádi Ironman volt a csúcspont. Ezekre úgy érzem, hogy becsületesen edzettem és a Suhanj6-al úgy voltam, hogy futok egy kellemes kis hosszabbat, mielőtt még elmennék a Caminora :)

Mivel Szigetmonostoron volt a verseny, ami annyira nem a világvége, úgy döntöttem, hogy bringával megyek el oda – úgy is kell jövőre az edzés a “bringáról leszállok és azonnal felveszem a futócipőt” stílusban. Kellemes kis 70 kilométert tekertem le Szigetmonostorig, aminek a 80 százalékát szembe szélben kellett megtennem, a másik 20-at pedig összefüggő bogárfelhő közepette, ami kicsit megnehezítette a levegővételt nem kívánt proteinbevitel nélkül. Kicsit átkoztam is magamat, hogy miért kell ilyen hülye mazochista legyek, de szerencsére egy kis keresgélés után megtaláltam a verseny helyszínét és ezek a gondolatok el is felejtődtek :).

Jó korán odaértem – már ott voltam 11-kor – pedig a verseny csak éjfélkor kezdődött. De szerencsére egyáltalán nem unatkoztam, rengeteg ismerőssel futottam össze. Beszélgettem kicsit Bécivel, Tallingirllel a nagyatádi élményekről és még kicsit Hatodik Alabárdossal is viccelődtünk azon, hogy pont akkor zúzta le magát, mikor a “Lezúziusz csapattal” csipkelődött kicsit facebookon.

A verseny éjfélkor elindult és ettől kezdve nem is tudom mivel, de pillanatok alatt eltelt az idő míg én kerültem sorra. Először Gyula futott 1 órán keresztül, majd Ági következett a következő 1 órában. Én jó közelítéssel 2:15 körül indulhattam el a köreimre. A tervek szerint nekem két órát kellett futnom egyben, amit egyáltalán nem bántam, lévén mostanában elég sokat edzettem és a komfortzónámon belül kellett legyen ez a hosszúság. Az első pár körben még gondolkodtam azon, hogy mégis mi a fészkes fenét keresek én itt, hogy hogyan fogom a maradék 2 órát eltölteni egy 2 kilométeres szinte folyamatosan egyenesen vezető monoton pályán, de egy idő után ez megszűnt.

Pulzuskontrollos edzéseken általában 145-ös pulzust tartottam, most gondoltam egyet és megpróbáltam 150 körül tartani és így futni a kilométereimet. Bekapcsoltam a zenémet, a jó kis 90 számból álló tracklistemet, amit direkt a futáshoz válogattam össze és elkezdtem magamra figyelni.

Mivel IM-en készült képen feltűnt, hogy leginkább sarokra landolok, úgy döntöttem ez a pár óra nekem tökéletes lesz arra, hogy kicsit ennek kijavítására is koncentráljunk. Ahogy a Sashegyi gepárdos futóedzésen múltkor kilogikáztam és Attila ebben meg is erősített, elkezdtem arra törekedni, hogy kicsit előre dőlve fussak. Az alapötlet egyszerű – ha előre dőlök, akkor inkább a súlypontom alá érkezik a lábam, mint elé és ezzel is kevesebb energiát kell elnyelnie. Igazából annyira jól elvonta a figyelmemet ez a kis korrekciós próbálkozás, hogy pillanatok alatt eltelt pár kör. Előtte még beszéltük Gyuszival, hogy eldöntöm, hogy 2 órát akarok-e futni vagy pedig félmaratont, de a negyedik kör környékére már biztosnak éreztem, hogy ebből félmaraton lesz.

Nagyatádon nagyon elszúrtam a frissítést – a futás első órája után semmit sem tudtam bevinni mert úgy éreztem azonnal kidobom a taccsot. Amennyire ott elszúrtam, itt annyira jól sikerült összehozni :) Minden körben megittam egy pohár isot amit a frissítőnél adtak, megettem egy negyed banánt és azzal elműködtem rendesen egy körig. Annyira rendesen, hogy igazából a hatodik/hetedik kör környékén már nem csak azt éreztem, hogy meg lesz a félmaraton, hanem azt is hogy időt javítok a tavaszihoz képest. Már csak az volt a kérdés, hogy mennyivel :) A köridők, ahogy szép lassan múlt el az éjszaka, nem kifejezetten csökkentek, csak az én pulzusom ment szép lassan picikével feljebb ugyanannál a tempónál. Az utolsó előtti körben kicsit elkezdett fájni a bal oldalon a csípőm de próbáltam tartani ugyanúgy a tempót ahogy előtte és az utolsó körbe is beleadtam az erőmet. Nem sprinteltem és nem rohantam, tartottam a biztos tempót amivel elkezdtem. Fejben kiszámoltam, hogy hol végződött a félmaraton és megjegyeztem magam a köridőt és bekocogtam a váltózónába átadni a chipet Gyuszinak a következő 1 órájára.

2 óra 16 perc volt az idő amit megjegyeztem – tapasztalt futónak elsőre nem hangzik olyan túl jó eredménynek, de tavasszal ugyanezt a távot akkor még 2 óra 23 perc alatt tettem meg. Tavasszal volt holtpont, görcsölés, belesétálás és minden ami el tudja rontani, most majdnem az egész egy örömfutás volt kellemes hőmérsékleti körülmények között. Akkor folyamatosan lassultam és elfutottam az elejét, most lassan indultam és végig “gyorsultam”, végig be tudtam osztani az erőmet. Akkor sokat pihentem előtte, most aznap volt már egy órás fegyencedzésem és 70 kilométeres tekerésem a versenyt megelőzően.

Akkor elégedett voltam a teljesítményemmel, most még inkább az vagyok :) Tudom, hogy ez még csak a kezdet, de ennek a jó és lendületes kezdésnek most hihetetlenül örülök :)

Üldögélek a szabad ég alatt és tovább nézem a hullócsillagokat. Jó éjszaka volt az is és a mai is.

A pozitív

Felemás gondolatok folynak bennem, ying és yang, jó és rossz. Most jöjjön a jó rész a pozitív hozzáállás jegyében :)

Egy hónapja írtam egy posztot, amivel gyakorlatilag azt jelentettem be, hogy összeszedem magam: http://icarusdes.com/2013/07/08/minden-fejben-dol-el/. Egy hónapja fogalmaztam ezt meg és ebből a távlatból visszanézve, úgy érzem elégedett lehetek az elmúlt időszak munkájával:

  • Sikerült 4 kilót leadni stabilan :) Nem csak minden reggeli rután elvégzése után mérhető, hanem folyamatosan. Bekerültem a mázsás súly alá és ezzel együtt sikerült a elérni az 5 éves minimum tömegemet is (jelenleg 96.6). Persze ez csak a kezdet – a terv az, hogy ezt még legalább 2 hónapig folytatom és átlépem a 90-es határt is. A végcél az, hogy a 80-as vonalhoz konvergáljak. Úgy gondolom, hogy triatlonhoz némi izomzattal nekem ez lenne a reális súly hosszú távon.
  • Futásban egy hónap alatt 133.6 kilométert gyűjtöttem – ebben benne van egy kicsit hosszabb félmaraton is. Bár nem tűnik soknak annyira, de örülök, hogy minden más elfoglaltság mellett sikerült időt szakítani ezekre. Ha elindultam, akkor kb. 9 kilométereket futottam és a pulzuskontrollnak köszönhetően egyre gyorsabban. Ami miatt még különösen örülök ezeknek a futásoknak, hogy nagy részüknél nem éreztem a fáradtságot utánuk, hanem inkább a kellemes lelki és testi felfrissülést :)
  • Bringán runkeeper szerint 550km, ami valójában inkább olyan 1000 körül van, mert csomó esetben lusta voltam naplózni az utat, vagy szimplán csak le volt merülve a telefonom. Sajnos ez még mindig nincs közelében, annak a 2000-2500-as intervallumnak, amit szívesen látnék ott, de legalább közeledik efelé. Spanyolból visszajöve ezen a problémán is segítünk majd.
  • Egy Ironman váltóban :)
  • Egy befejezett kettlebell kurzus
  • Kettő gyalogtúra Caminora készülendő, cipőt és felszereléseket betörendő

Alumínium Icarus avagy Nagyatád 2013

Hogy miért alumínium? Röviden és tömören, mert a hétvégén sikerült váltóban megcsinálnunk a nagyatádi Ironmant és a párosunk által létrejött vasembernek még mindig alumínium a fele a periódusos rendszer szerint. Nem, nem vagyok hajlandó magamat vasembernek nevezni, ameddig meg nem csinálom egyszer egyéniben :)

ironman_triathlon

Na de hol is kezdődött az, hogy erre jelentkeztem? Azt hiszem az egész még másfél évvel ezelőtt kezdett el alakulni, amikor Priszcilla (vagy ha páran ismerik twitterről @masnisgyilkos) csinált velem egy interjút a Nightrideról, majd elkezdtünk kötetlenül beszélgetni. Mint kiderült én Ironmanes álmokat dédelgettem magamban, nála meg már hagyománya van a triatlonnak a családban :).

Ez a dolog ezek után is felejtődött egy ideig. Én csak akkor kezdtem szép lassan újra futni, így még elég távol állt tőlem egyáltalán a félmaraton is. Ment, mendegélt szép lassan az idő és felkészültem egy Vivicittára, majd ultarabalatonra. Szerencsére egyik jó barátom is eleget rugdosott (itt is köszönöm Dóri :)) és felvettem a kapcsolatot Kis Gyulával és az Elte Polythlonnal – szeptemberben már velük kezdtem el edzeni. Decemberben összefutottunk Priszcillával újra a Polythlonos karácsonyon és hoztunk egy nagy döntést – nevezzünk Nagyatádra váltóban :) Úgy éreztem nagy kihívás lesz, de a még teljesíthető fajtából. Ennek tudatában elég gyorsan kialakult, hogy mi lesz az év fő versenye nekem és ehhez próbáltam minden mást is alakítani. Erre felkészülésként futottam tavasszal a Vivicittás félmaratonomat és erre készülve vállaltam a távomat az Ulrabalatonon is. Ezek eredményeinek tudtában kezdtem el szép lassan pulzuskontrollal edzeni júliusban. A végére már oda jutottam, hogy majdnem minden nap, ha nem is hatalmas tempóban, de 8-9 kilométereket futottam és élveztem is őket.

935082_10151917696043296_1154297841_n

Ezekkel elfoglalva magam hihetetlen gyorsan eljött a verseny hete…. pedig előtte még azt számolgattam, hogy van még 2 hónapom :D Csütörtökön egy laza kis reggeli munka után összeszedtem magam és csatlakoztam Priszcilláékhoz és irány le Nagyatádra :). A tésztaparti egész gyorsan eltelt, jó volt mert sikerült találkozni már aznap pár Polythlonos ismerőssel. Pénteki nap leginkább a készülés jegyében zajlott: Priszcilla úszott egy gyorsat a gyékényesi tóban, majd Kangáékkal mentünk át Nagyatádra a hosszabb úton közben megnézve a szombati bringapálya 90 százalékát. Kedvencem egyébként Ágneslaki Arborétum területe volt, ami kb 10 kilométeren hasonló festői szépségű tájakon vezetett át. Nyugodt, viszonylag jó minőségű út nulla forgalommal és sok árnyékkal. Egyszer el kell oda mennem sok idő és a fényképezőgépem társaságában :)

Versenynap:

A szombat reggel elég lassan de biztosan jött el – nem igazán pozitív előzmény volt az, hogy alig tudtunk aludni az éjszaka. A dög meleg nem éppen az ember barátja főleg ha a pihenést nézzük. Reggel 6-kor elég gyorsan magunkhoz tértünk és szép lassan el is kezdtünk készülődni: egy gyors reggeli és irány ki a gyékényesi tóra 7:30-ra az egyéniek rajtjára. 8:50-kor Priszcilla is elindult az összes többi váltóval együtt és elkezdődött nekem az izgulás mely csak 1 óra 50 perc múlva ért véget. Akkor végezett Priszci az úszással és ekkor kezdhettem el én a tekerésemet.

BQKWNAtCUAAjPBK

Gyorsan fel is pattantam a bringára és kezdetét vette a 110 kilométerem. Már nagyrészt ismert pályán mozogtam és ez rengeteget segített abban, hogy tudjam, hogy hol és mi várható. Próbáltam okosan megtalálni azt a határt, ami még elég gyors ahhoz, hogy szerezzek egy kis időt a magunknak, de nem túl gyors ahhoz, hogy kikészítsem magamat a félmaratonra. Így utólag belegondolva úgy érzem ez sikerült is. Az első pár kilométerben sehol sem láttam magam előtt váltó versenyzőket (eléggé az utolsók között jöttünk ki a vízből), de Csurgónál már sikerült utolérnem egy embert és a lendületes leelőzésével nyertem is egy kis önbizalmat. Igyekeztem egyenletes 30 km/h körüli tempóval végigtolni az első 75 kilométeres szakaszt és ez olyan jól sikerült, hogy annak végére 22-öt léptünk előre a ranglistán majd a kis köröm végére sikerült további 19-el fentebb lépni. Egyébként elég érdekes hangulata van a legszegényebb soron végigtekerni, ahol suhancok kiabálják a “dobj egy kulacsot tesóóó” és “dobj egy csokit tesóóóó” szövegeket. Na de a lényeg a lényeg, próbáltam minél jobb idővel átadni a maradék 70 kilométert Priszcinek.

Sajnos tudtam, hogy nem sok jó vár rá, 38 fokos dög meleg és szar minőségű aszfalt, amire ha felment az ember, akkor azonnal megcsapta a magá baszívott meleg. A légmozgás sem igazán segített, mert Nagyatád felől fújt a levegő, ami annyit jelentett, hogy a dombokra fel szembeszélben kellett haladni. Ameddig ő tekert, addig én próbáltam minél többet pihenni, keveset mozogni, jobban regenerálódni. Szerencsére ebben társaim voltak a Polythlonos sátornál a többi váltó megfáradt tagjai is. Velük beszélgetve egész gyorsan eltelt az idő. Olyan fél 6 körül odaálltam már a bringás/futó váltás helyére és vártam Priszcillát. Sajnos kaptam egy telefont tőle, hogy nem igazán van jól, valószínűleg kapott egy enyhe napszúrást, ami kikészítette és megfájdult tőle a feje is.

Egy kis technikai kavarás után, bár Priszcilla késett, de engem útnak indítottak egy pótchippel és megkezdhettem a futást. Az volt a tervem, hogy a vállalt 5 körömet egyben futom le. Ezt a elhatározásomat ekkor még tartani is akartam: úgy gondoltam hogy minél több időt adok Priszcinek, hogy összeszedje magát. Sajnos ezt a pályán picikét át kellett gondolnom párszor. A futópályán gyakorlatilag csak egy parkban 500 méternyi távon volt csak árnyék és már a harmadik kör elején éreztem, hogy szét esett a mozgásom. Magamban már azt kérdezgettem, hogy mégis mi a francért vagyok itt és vajon bírom-e még a következő kört, nem-e lenne jobb azt kérni, hogy azonnal váltsunk? Számolgattam, hogy vajon milyen sorrendben végrehajtva a váltásokat pihenhetnék a legtöbbet, magyarul fejben elkezdtem szép lassan összezuhanni DE szerencsére ezt egy-két “szenvedő” klubtársam látványa megállította. Mózes is, Krisztián is ránézésre teljesen K.O. volt de minden erejüket beleadva mentek előre és futották a köreiket. Küzdésük adott erőt arra, hogy amikor befutottam a negyedik köröm előtt, akkor csak arra kérjem Priszcillát, hogy a következőben váltson le, ne azonnal és akkor is csak a fejemben lejátszott 3 kör helyett csak kettőt fusson. Nehezítette a dolgom az is, hogy gyomrom már annyira kivolt, hogy az utolsó két körömön semmi folyadékot nem fogadtam el a váltókon. Úgy éreztem ha meginnék valamit, akkor azt azonnal vissza is adnám ott, ahol az bement.

Na de a lényeg, az így módosult négy körömből az utolsót már extra lassan (majd 40 perces körrel) de biztosan megcsináltam. P felváltott és lett kétszer 35 percem amíg összeszedhettem magam – Pentz Tomi megitatott velem egy kis izotóniás löttyöt és míg Priszci futott, egy kis beszélgetéssel le is foglalt. Mikor a csajszi beért, gyorsan magamra kaptam a rajtszámot, átvettem a chipet és megindultam az utolsó körömre. Csak az járt a fejemben, hogy minél több extra időt szerezzek és hogy ez az utolsó kör, ezek után már nem kell többet mennem, minden erőmet beleadhatom. Úgy belehúztam, hogy ha valaki azt mondja előtte, hogy tudok ilyen gyorsan futni, akkor azt körberöhögömtem volna. A hűvösben végre tudtam egy kicsit gondolkodni és annyira kapkodtam a lábaimat, hogy sikerült összehozni az 5 körömből a legjobbat 30 perccel. Az utolsó 100 métert szó szerint besprinteltem a váltóterületre, majd minden váltandó cuccot P-nek átadva diszkréten meghaltam egy fél órára :). Két darab 50 perces körre volt idő és biztos volt már a befutónk, ha csak valami katasztrófa nem jön közben. Azért amikor a nyolcadik körét kezdte meg, biztos ami biztos rákérdeztem, hogy menjek-e én, de szerencsére ő is erős volt és nemet mondott, elindult az utolsó körére. A várható idő előtt picivel türelmetlenségemben már elésétáltam és az utolsó 500 méter már együtt futottuk le :)

1002860_10151920552243296_2082071134_n

A hivatalos időmérés szerint 15 óra 04 perc 11 másodperces idővel végigcsináltunk ez a megpróbáltatást és végre pihenhettünk. Azt hiszem mondani sem kell, hogy szombat éjszaka nem kellett altatni :)

Folytatás:
Minden szép és jó, de hogyan tovább?

Én ma (vasárnap) reggel csapzottan, fáradtan de azzal a gondolattal ébredtem, hogy jövőre mindenképpen meg kell próbálnom egyéniben indulni. Ott akarok lenni amikor a Vangelisre indítják az úszókat! Nem lesz egyszerű, mert szörnyű úszó vagyok. Minden Polythlonos úszóedzésre el kell majd mennem, de ott akarok lenni. Bringázni akarok 180 kilométert és ki akarom próbálni milyen az, amikor ekkora időfutamot teljesítek csak magamban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hány embert tudnék visszaelőzni azok közül akik az úszáson elém kerülnek. Bírnám-e ezt a távot még egyszer ilyen időben? Be tudnám-e osztani az erőmet eléggé? Ki akarom próbálni :) És ezek után még valami futás szerűséget is imitálni akarok :D. Kíváncsi vagyok mennyi erő marad bennem, ha az előző számokat rendesen végigcsináltam. Nem érdekel, ha először éppen csak átesek a célvonalon, de át akarok rajta esni. Meg akarom nézni, hogy hol vannak a határaim.

Át kellett gondolnom pár dolgot is: pl. bringánál azt hittem, hogy az amit közlekedek vele alapból, az elég jó képességeket ad, de rá kellett jönnöm, hogy bár az átlag biciklisnél gyorsabb vagyok, itt rengeteg jó ember van. Nem elég az, ha elgurulgatom a magam napi adagját, hanem el kell menni egy országúti csapathoz rendes edzésre és szép lassan tornázni fel a max sebességemet és állóképességemet. És nincs mese – futni kell rengeteget. Futni kell rengeteget, hogy a maratonhoz már legyen elég kilométer a talpamban és futni kell rengeteget, ha másért nem, azért hogy tovább fogyjak. De futni fogok és megcsinálom :) El kell kezdeni igazán edzeni – 364 napom van rá. Bár a verseny mottója az, hogy “az út maga a cél”, azért én jövőre nem csak az út egy részét szeretném bejárni, hanem ott szeretnék lenni a célkapuban is.