Balatonkör 2013

Sajnálatos módon a tavalyi Balatonkört ki kellett hagynom saját hibámból (elszámoltam a szakdolgozatra szánt időt) úgy voltam vele, hogy az ideiről semmi esetre sem vagyok hajlandó lemondani és hogy megadom neki a módját :)

-14. nap

A mód megadása azzal kezdődött nekem, hogy két héttel a túra előtt annyira szétszedtem, összeraktam és letisztítottam a bicajt annyira, hogy utána rá sem ismertem. Visszakapta az eredeti színét – a vakító gyári fehérséget és ahányszor csak elmentem mellette, néztem hogy kinek van ilyen jó kis bicaja :) Pár pillanatra rá meg mindig eszembe jutott, hogy hát nekem :)

1. nap

Második dolog az, hogy ha bicajozni megyek akkor elvből szeretek ennek helyére is bicajjal eljutni, ha csak tehetem. És megtehettem mert péntekre szabadnapot vettem ki :) Egyetlen kérdés csak az volt, hogy elmenjek-e a reggeli “ironman spiningre” vagy pedig kilenc órakor induljak el a többiekkel lefele a Balatonra. Végül úgy döntöttem ha edzeni akarok akkor hát edzek és elég hülye vagyok hozzá, hogy mindenfélét már csak kihívás alapon is vállaljak ezért természetesen el is mentem a spiningre.

Utána kb. 11-kor indultam el Pestről és azzal kellett szembesülnöm, hogy nem kicsi szembeszél fogja hátráltatni az utamat. Mit ne mondjak, ez egy kicsikét demoralizált, mert éreztem már így is egy kis fáradtságot a lábamban de hát túl sok választásom nem volt: egyik pedál lenyom, másik pedál lenyom és ezt jó sokszor.

Mivel többen is lábon mentek le Balatonra, de ők kicsit hamarabb indultak mint én, célként és játékként tűztem ki magamnak, hogy utolérjem őket. Az viszont nem hittem volna, hogy ezzel már Gárdonynál is sikerrel járok :) Ott éppen azon ritka esetek egyike volt, amikor bringautat használtam és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő biciklis valójában nem is egy ember biciklis hanem valószínűleg egy csapat. Amint még közelebb értem már fel is ismerhettem Katasztrófa nevű barátomat a jellegzetes táskájáról és utána már a Pontagyot is mint túravezetőt. Negyed óra velük tekerés után megálltam egy 5 percre, hogy elintézzek egy telefont és mire végeztem vele már el is tűntek a szemem elől szóval újra magányosan és öntörvényűen járhattam a saját utamat egészen a fehérvári pihenőig :)

1f0b1882ae9411e2851d22000a1fb71f_7

Itt egy Mona nevű istennő és egyik legjobb barátom egyben várt egy kis vendéglátással. Lezuhanyozhattam, kaptam fagyit, kaptam kávét és saját kézzel csinált sütit, szendvicset is :) A kellemes társaságtól és a finom étkektől feltöltődve 1 óra pihenés után már folytattam is az utamat Balatonföldvár fele. De sajnos a szél és az a közben bejött meleg továbbra is tartott és egyre jobban kicsinált szellemileg… Egyre lassabban fogytak a kilométerek, egyre lassabban telt az idő és egyre nagyobbnak érződött a szél is. Ezek ellenére is odaértem fél 7-re Balatonföldvárra és miután átvettem a rajtcsomagomat visszamehettem a szállásunkra ahol egy kis sörözés és szocializáció után lepihenhettem. Egyébként kicsit meglepődtem rajta, hogy a tervezettnél hosszabb pihenő ellenére újra sikerült megelőzni a csapatot.

A napot egyébként kb. 175 kilométerrel a lábamban zárhattam ha a spininget nem számolom :)

2. nap

Nem vagyok hozzászokva hogy pár óra alvás után reggeli 5-kor kelljek de mindenképpen ki kellett mennem a rajthoz, már csak azért is, hogy átvegyem Saddalim technikai felsőjét ezért a bollyal együtt indultam reggel. De legalább előtte láthattam a napfelkeltét, a kilátás is szép volt és a pénteki fáradtságot sem igazán éreztem már magamban.

57fff122aee811e29f3f22000a1f978e_7

Viszont megfogadtam megint magamnak, hogy soha többet újra bollyal indulás. Az a baj, hogy egyesek nem fogják fel, hogy ez nem egy verseny hanem túra és ezért a 15 éves korosztály de néha az idősebbek is feltétlen meg akarnak előzni akármennyire is kevés legyen a hely és akármennyire is szar legyen az útminőség. Komolyan egy vezetett túrán mi értelme ennyire előzgetni. A másik “kedvenc” jelenségem az volt, hogy az embereke egyszerűen túlzásba viszik a váltók használatát, de ezzel még nem is lenne akkora gond ha tényleg tudnák használni. Az nagyobb probléma volt, hogy amikor összetalálkoztak egy kb. 20 méter hosszú max 10%-os emelkedővel, erre az volt a reakciójuk, hogy ész nélkül leugrottak a nyeregből és elkezdték tolni a bicajt. Ugye nem kell mondanom, hogy ez mennyire balesetveszélyes tud lenni ha valaki ész és körülnézés nélkül csinálja sok ember között.

Mindezek a balfaszkodások oda vezettek, hogy az első pihenőnél ahol okosan a vége után induló barátaim beérkeztek, öt perc pihenő után folytattuk is az utunkat és megelőztük a menetet. A frissítőpontoknál kicsit továbbra is pihentünk és ettünk és ittunk, ahogy a többiek csak mi próbáltunk mindig előttük maradni és ez természetesen sikeres is volt :). A tempó kellemes volt és a társaság jó – az idilt csak a szél és sok kilométer miatt már fájó seggem törte meg de igazából ezeket is meg lehetett szokni és lassan de biztosan eljutni a Badacsonyig majd Keszthelyig. Sajnos a nyugati csücsök után még nem érződött a szél ereje de legalább már az ellenkező irányúé sem. Egy utolsó nagyobb pihenőt tartottunk Fonyódnál majd az utolsó 5km tényleg hátszelét kiélvezve begurultunk a célvonalon keresztül. A fő csapat elég sok késéssel, negyed 10 környékén érkezett csak meg szóval nem kis előnyre tettünk szert :)

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ez után a nap után altatni sem igazán kellett :) A nap során megtett távolság szumma 210 km körül lehetett és ehhez megfelelő mértékű fáradtságot éreztem magamban.

3. nap

Harmadik nap szerencsére már nem kellett korán kelni :) Miután Vili túratársunk megvendégelt minket egy kellemes kis reggelivel fél 10 környékén szép lassan hazaindultunk lábon. Én személy szerint úgy voltam vele, hogy hazaindulok és majd ha nagyon elfáradok akkor legfeljebb felszállok egy hazautam mellett futó vonatra. Egy kis lutri de talán a határaimat úgy tudom a legjobban tesztelni és így mehetek a legbiztosabbra is.

Hazafele egyébként magam számára is meglepő tempót sikerült nyomni. Szántódtól Lépsényig együtt mentünk 3-4 emberrel, majd pedig egyedül folytattam az utamat és élvezkedtem a hátszélben. Fel tudtam gyorsítani kellemes 35-40-es tempókra és ezeket tartani tudtam a legtöbb emelkedőnek felfele is, ezzel gyakorlatilag átlendülve az ilyeneken. Két nap intenzív szembeszél után igazán úgy éreztem, hogy ez volt a minimum amit megérdemeltem :) Nagyon kellemes 2 és fél órás bringázás után délben már Székesfehérváron is voltam. Egy kis ebéd után indulás tovább hazafele Pestnek. Martonvásárig elég eseménytelenül telt az utam, viszont ott egy kisebb országúti edzőcsoportra lettem figyelmes és úgy döntöttem kényelmeskedek egy kicsit és beálltam mögéjük a szélárnyakba és ott húzattam magam kellemes kis 33-35-ös sebességgel. Nézhettek is kicsit, hogy ez az örült a hatalmas táskájával mit keres mögöttük és miért tudja tartani a tempót velük :D Igazából a pesti déli M0-ás hídig így kényelmesen el is tudtam jutni, mert mint kiderült csepeli edzőcsapat volt az edzőkörén. Így, hogy feljutottam Pestre 3 után picikével, már túl is voltam a nehezén. Innen már csak kicsivel több mint 30 km várt rám hazafele szintén vonatállomásokkal tarkítva, de ekkor már természetesen ezeket már csak azért sem alapon nem voltam hajlandó igénybe venni. Bár ha leszálltam 2-3 percre a bringáról kinyújtóztatni magam, már azt a jófajta remegős fáradtságot éreztem, hazajutottam egyben Gyömrőre.

A három napot összesen 550 kilométerrel, hatalmas testi fáradtsággal de lelki felfrissüléssel zártam le :).

4573954eb03311e2974222000a1fbdac_7

Beszélgetés Németh Csabával…

Vasárnap nem csak abban a szerencsében lehetett részem, hogy a Vivicittán futottam, hanem Banff Hegyfilm Fesztivál keretein belül lehetőségem volt végighallgatni Németh Csabával egy beszélgetést is.

Hogy mit érdemes tudni Németh Csabáról? Én azt mondanám, hogy kicsi országunkban ő a ultra hosszúságú terepfutás koronázatlan királya, az UTMB rutinos indulója, nem sok túlzással Killian Jornet legnagyobb riválisa és nem mellesleg az Országos Kéktúra egyik legnagyobb népszerűsítője is :) Hogy neve mennyire fogalom már az ultrafutás, terepfutás és UTMB témákkal kapcsolatban, azt jól jelzi, hogy az előtte tartott előadás 10-nél nem sokkal több fős hallgatósága erre az előadásra gyakorlatilag megtízszereződött.

Én még nem ismertem arcról őt ezelőtt. Ameddig a kötelező negyed órás késés/technikai szünet el nem telt és el nem kezdődött az előadás, meg nem tudtam volna mondani első ránézésre az ott álldogáló tömegből, hogy ki fogja az előadást tartani, mert első ránézésre csak egy átlagember. Mégis ami alapján szerintem második ránézésre ki lehetett volna szúrni a többiek közül az a határozott szeme :) (mennyire igaz a szem a lélek tükre mondás). Csak annyit látni, hogy elsőre határozottabb mint az átlagnak és amint elkezd kicsit mesélni magáról ez szinte azonnal érhető is lesz.

A beszélgetést egy apró bemutatás előzi meg, egy visszaemlékezés az “interjút” készítő jó barát kútfőjéből Csabival kapcsolatban. Egy életkép, ahogy az előző nap ironmanen dobogós helyezést elérő Csabi másnap Pécsnél egy montis versenyen egy kicsit rozoga kosaras montival odaáll a rajtvonalhoz és itt is dobogós helyezést ér el. Ekkor sejtettem, hogy nem mindennapi előadásra számíthatók és jó értelemben picit flúgos az emberünk :) De ez jó :)

Németh Csaba a Mont Blanc tetején

Németh Csaba a Mont Blanc tetején

Csabi ezután egy edzés bemutatásával folytatja… Ki nem edzett már? Mégis mi érdekes lehet egy vasárnapi hosszú futásban, gondolhatja elsőre az ember, csak hogy nála nem így néz ki az edzés.

Az edzés amit bemutatott nem több és nem kevesebb volt mint, hogy reggel felkel és felfut a Mont Blanc tetejére majd pedig le. 7-kor indul, 8-kor már X kilométert tett meg vízszintesen és legalább 1000 métert függőlegesen, még egy óra múlva még 1000 méterrel magasabban van és kicsivel több mint egy óra múlva már a hegycsúcsot meghódítani próbálókat előzgeti le felfele. Kis idővel később rövid ujjú pólóban hozza a frászt a csúcson lévőkre és olyan képeket készíttet magáról mint az fentebb látható. Utána lerohan és a magyarázkodást elkerülendő abban a hitben hagyja azokat akikkel lefele újra találkozik, hogy igen, nem sikerült a csúcstámadása.

Igen, ez az edzés, nem pár kör a Margitszigeten :) Ez nyilván nem mindennapos, de akkor is jól mutatja az edzéseink közötti nagyságrendbeli különbségeket.

Ezzel a kis meséjével megfelelő löketet adott ahhoz, hogy a hallgatok kérdezhessenek és ezt a legkülönbözőbb témákkal kapcsolatban meg is tették – nem szeretnék pár technikai részletnél leragadni, mert nem ezt tartottam a lényegnek.

Érdekes egy embert lehetett megismerni a beszélgetés közben. Amit jó volt látni, hogy bár nem semmi miket tett le Csaba az asztalra, ennek ellenére mégsem szállt el magától, sőt inkább csak úgy látom, hogy teljesen tisztában van azzal hogy mire képes és mire nem és ez a tulajdonsága roppant szimpatikus. És Killian Jornetre beszédei alapján majd félistenként néz fel (amit személy szerint megértek) :)
Zseniális sportember (ami ~35 ebben öltött év után nem csoda) de nem csak ezzel tudja inspirálni a kezdőket hanem a sporthoz, ellenfelekhez és az élethez való hozzáállásával. Kicsit olyan mintha egy futót mondjuk Oshoval ötvöztünk volna. Saját bevallása szerint bár imád nyerni, mégis a legtöbbet azokból az esetekből tanulta amikor vagy maga vagy pedig versenytársai ellen vesztett. Rendkívül szimpatikus volt, hogy a (Murakami Harukis írásomra visszautalva) sportra mint egy eszközre tekint magának, hogy magát “jobbá” tegye :). Ebben kicsit magamra ismertem, mert úgy érzem hogy kicsit nekem is ezt jelenti. Úgy érzem picikét ugyanazt az utat járjuk csak, hogy egy hasonlattal éljek, én csak most rajtoltam el ő meg már legalább féltávnál tart egy ultramaratonon :) (fél táv, mert remélhetőleg még sokáig fog élni)

Pár szóval összefoglalva, nekem nagyon inspiráló volt ez az előadás és örülök hogy elmentem rá. És jót mosolyogtam azon, amikor mesélte hogy miért ezt az előadást választotta egy török verseny helyett: mert csak annyit kértek, hogy magát adja :)

Yet another sportos bejegyzés!

Igen megint! Hadd meséljek kicsit a Vivicitta félmaratonról, mert nekem sokat jelentett :)

Hogy miért is tűztem ki magam elé ezt? Nagyon egyszerű. Először is kicsit több mint egy hónap múlva bevállaltam, hogy az ultrabalatonon a csapatomat egy félmaratonnal fogom megtámogatni már rajtolóként és muszáj volt tesztelnem magamat előtte. Kicsit több mint három hónap múlva félironmannel fogok próbálkozni és ehhez is ki akartam próbálni magamat. Menne-e a táv? Mit kellene másképpen vagy okosabban csinálni? Min kellene változtatni és hogy ha edzek még 1 (3) hónapot akkor hova jutok el? Na hát ezeknek a kérdéseknek egy részére most választ kaptam. Mint első félmaratonom az első célom a táv végigcsinálása volt.

Egészen szórakoztató volt egyébként, hogy amikor átléptem a kezdővonalat akkor a playlistemből teljes véletlenséggel az Eye of the Tiger szólt :D



Ez volt az eddigi leghosszabb futásom és előtte sem igazán gyakran futottam hosszúakat – futottam pár 10 km körüli távot de utána minden egyes lépés már ismeretlen terület volt. Célként a 2:15:00-ös iramfutó követését tűztem ki célul magamnak, de ennek inkább több köze volt azért mert jól hangzik és kíváncsi vagyok hogy meg tudom-e csinálni dologhoz, mint a racionalitáshoz :D Igazából úgy érzem kb 7-8 kilometerig ezt meg is tudtam tenni és utána maradoztam le szép lassan. Az volt a fura, hogy a 10-es táblát még jó állapotban léptem át és csak utána kezdtem lassan de biztosan kikészülni.

Mikorra másodszorra láthattam meg a Lánchidat (olyan 13 km körül) már sajnos el kellett határoznom, hogy tartalékolom az energiám és a kerülgető görcsök miatt inkább próbálok okos lenni és visszaveszek a tempóból. Szerencsére ezt megtehettem, mert az első dolog amitől rettegtem – a záróbusz – látszólag elég távol volt. 7-8 percenként megengedtem magamnak egy kis belegyaloglást. Furcsa módon a kikészülés határát olyan 17-18 körül éreztem de szerencsére ekkor már voltam annyira agyhalott, hogy a zeném éneklésével és hasonló hülyeségekkel le tudtam foglalni az agyamat és lassan de biztosan be tudtam fejezni a távot. Ne tudjátok meg mekkora örömmel töltött el a befutás a célvonalba. Talán erről a következő kép tanúskodik picikét:


ppic_28_telekom_fm_befuto3725

Extra szórakoztató volt nekem az is, hogy a befutókor pont egy odaillő szám ment megint a fülemben:



No de mint a képen láthattátok, lényeg a lényeg, befutottam :D És sokat tanultam belőle. Hogy miket is?

Először is a félmaraton hosszú! Nagyon hosszú :D (jó, van hosszabb is)

Másodszor? Kell szereznem egy másik futónadrágot mert ebben szörnyen sikerült az összeérő combok és a mozgó rövidnadrág miatt “lehorzsolni” a lábaimat és ez így hosszú táv után nem poén. Pedig még vazelint is használtam (isten áldja a feltalálóját).

Harmadik tapasztalat az, hogy a tapasz nem hülyeség :D Tapasz

Negyedik: jobban figyelmen kell a bevitt ásványi anyagokra, mert az hogy a kétharmadától elég gyakran az izomgörcs szélén voltam, annyira nem szórakoztató.

Mindenek felett arra jutottam hogy szükségem lesz erre a végigedzett egy és három hónapra, hogy magabiztosan meg tudjak próbálkozni a 25km-el is és a félironman félmaratonjával is.

Halálom: a bringaút

Tegnap letekertem 80 kilométert ami szerintem nem nevezhető kevésnek lévén hogy nem vagyok futár, és kicsit felhúztam magam. Hogy miből lett elegem? Hogy min idegesítettem fel magam? Azon az egyszerű tényen hogy kétszer is ledudáltak és kétszer is leszorítottak, az életemre törtek.

NEM a 31-esen voltam veszélyben aminek hétköznap jelentős a teherforgalma és soktonnás fémdobozok mennek el mellettem.
NEM a Hungária körúton vagy a Váci úton ami legalább 3 sávos és van hogy sebességem duplájával száguldanak el mellettem.
NEM a Rákoczin, ahol majdnem több a kátyú mint amennyi a használható útfelület.
NEM a belváros kis utcáin, ahol ritkán adják meg az elsőbbségemet.
NEM a Pesti út végén, ahol beláthatatlan kanyarokban előznek általában.

Hogy hol voltam veszélyben? A Margit hídon amikor az úton a felfestett nyomon jöttem át teljesen szabályosan.
Hogy hol voltam veszélyben? Rákoskeresztúron a Pesti úton ahol 2 éve közlekedek és nem használom azt a bringautat ami tele van gyalogosokkal, kutyájukat sétáltató emberekkel és keresztbe parkoló autókkal. És hogy mi veszélyeztetett? Egy BKV busz amit előtte jófej módon még segítettem kis kiállni a buszöbölből.

Hát kedves autósok, elmentek ám a fenébe azzal hogy állítólag a SAJÁT ÉRDEKEMBE dudáltok és szorítotok le mert nekem ott VESZÉLYES. Nem attól lesz veszélyes hogy az úton vagyok hanem attól hogy valaki be akarja nekem bizonyítani hogy az ott veszélyes. Érdekes módon ameddig nem épült meg a bringaút mellette addig SEMMI inzultus nem ért ezen a szakaszon. Addig nem kaptam ledudálást vagy leszorítást.

Hogy mit akarok? Hogy bringautat csak ésszel építsenek és olyan helyeken ahol tényleg szükség van rájuk.
Hogy mit akarok? Hogy ne legyen kötelező a használatuk, mert nem azért nem használom őket mert szeretem magamat veszélyeztetni hanem mert a bringaút minőségi vagy egyéb okokból kifolyólag veszélyesebb lenne rám.
Hogy mit akarok? Hogy csúnyán büntessék azokat az vezetőket akik SZÁNDÉKOSAN veszélyeztetik az életemet.

Ameddig ezek nem teljesülnek, addig nem fogadom el, hogy már nincs célja a CM-nek.

Nightride – egy korszak vége

NightRideLogoAltalanos_1_1
Sokat gondolkodtam rajta és úgy döntöttem, hogy abbahagyom a Nightride szervezését. Kicsit kettős érzés fogott el a döntés kapcsán és nehezen hoztam meg, mert jó volt és szerettem de mostanában egyszerűen túl sok energiát emésztett fel. És hogy miért döntöttem így? Hát ennek sok oka volt – van.

Azt hiszem az egész folyamat ott kezdődött, amikor kritikaként kaptam meg, hogy egy-egy szombat estét a barátnőmmel töltöttem és emiatt “elhanyagoltam” a Nightride-ot. Bocsánat de ha valamit szívességből, jófejségből csinálok akkor azt hiszem nem túl korrekt számonkérni azt amikor nem tudom vállalni (Igenis egy ilyen esemény rendezése energiát jelent, ez is egy fajta munka bármennyire is szeretem a társaságot. Gondolkodni kell az útvonalon, foglalkozni az emberekkel, a külső kapcsolatokkal, esetleg továbbfejlesztési lehetőségekkel kapcsolatban. Elsőre valaki aki csak gondol egyet és beesik 10 perc késéssel az nem láthatja ezt át. Munka olyan szempontból is, hogy van amikor legszívesebben otthon lennék egyedül de mint főszervező nem mondhatom azt, hogy bocsi de most még sincs kedvem menni. Munka olyan szempontból, hogy rendszeresen kell művelni és nem csak akkor amikor éppen nekem kényelmes és ráérek – ha komolyan akarom csinálni akkor ehhez kell terveznem a programomat és ezt bele kell betonozni. Ennyi emberrel foglalkozni felelősséget is jelent, mert igenis aggódnom kell amiatt, hogy mindenki megvan-e, hogy valaki az előre feltöltött térkép ellenére nem-e ment el rossz irányba. Foglalkozni kell azzal, hogy a lámpák miatt lemaradt végét hol tudjuk megvárni. Foglalkozni kell azzal is, hogy egy olyan sebességet lőjünk be, ami mint a lentebb kifejtem, mindenkinek megfeleljen. Aki azt mondja ezek energiát nem jelentenek próbálkozzon meg vele két éven keresztül és kérem utána majd mondja el a tapasztalatait.)

A folyamat azzal folytatódott, hogy igazán elkezdett zavarni egy idő után, hogy egyes nagypofájú egyénektől nem kaptam meg a minimális tiszteletet, hanem inkább beszólást kaptam direktben és a hátam mögött. Állítólag “teljesítménytúra” jelleggel szervezem az NR-t. Bocsánat de mind a kettőt így ki kérem magamnak. Először is hadd magyarázzam el a másodikat – mit is jelent ez a “teljesítménytúra” jelleg:

Elég heterogén a csoport – vannak akik versenyekre, hosszú túrákra járnak, naponta 100km-et tekernek mert futárok és vannak akik csak mondjuk naponta 10 kilométert bicikliznek. Ember legyen a talpán akik ehhez tud egy olyan sebességet tud találni ami mindenkinek tökéletes. Nem lesz ilyen. Egy olyan sebességgel próbáltam belőni, ami az emberek 90%-nak nem túl lassú és nem túl gyors. Volt, hogy néha picikét szétszakadt a csoport mert mondjuk egy emelkedőre az első fele gyorsabban ért fel mint a vége de ekkor is alap dolog volt az, hogy bevárjuk a végét és együtt megyünk tovább. Távok nem voltak akkorák (20-30km általában) amik egy normális fizikumban lévő kerékpáros embert megviseltek volna. 3-4 havonta volt egy olyan ami már tényleg kihívás (Hídember, Hegyes NR) de ez egyáltalán nem volt általános. Ezek után ilyen kritikákat kapni hogy “teljesítménytúra” az NR kicsit sértő. (Igazából kedvet kapnék legszívesebben hozzá hogy elcibáljak 1-2 embert és megmutassam nekik hogy ez teljesítménytúra vazzeg)

És most a tisztelet:
Először is a tisztelet első jele szerintem ha valaki időre odaér egy eseményre. Persze, nekem is közbe szokott néha jönni ez vagy az, de azért olyan sosem fordult még elő, hogy valahova rendszeresen késve érjek oda. Igenis ha valakire mindig várni kell az önző – nem adja meg a többieknek a tiszteletet (jól figyeljetek, mert nem arról van szó hogy valaki lassan tekerne). Nekem az is a többiek megtiszteléséhez tartozik például, hogy valakinek egy 15 perces pihenő végén jut eszébe, hogy neki márpedig el kell szívnia egy cigit vagy meg kell innia egy energiaitalt. Tisztelethez tartozik az hogy valaki nem csak a régi emberekkel foglalkozik hanem az újaknak sem szólogat be. És igenis az is a tisztelethez tartozik, hogy valaki értékeli a befektetett energiát és nem magasról leszarja.

Még egy dolog ami miatt még inkább elvesztettem a kedvem az a passzivitás: Minek szervezzek valamit, ahol egy feltett kérdésekre annyira nem jön választ, hogy az már kiábrándító? Ha kb. én vagyok az egyetlen aki kezdeményez aztán akkor minek? Ha ellenvetésre vagy lusták az emberek, vagy nem mondják ki utána meg kritikaként kapom meg hogy miért úgy volt… Bocsánat de néma gyereknek az anyja sem érti a szavát mondás még mindig igaz. Ha nem tudom mit szeretnének akkor nehéz úgy alakítani az egészet.

Ezekhez a tényezőkhöz egyre inkább hozzájött az, hogy mostanában a szombati napjaim foglaltak lesznek: lesz mikor egyszerűen futóversenyre megyek, lesz mikor Balatont kerülök és lesz elvileg olyan is amikor egy hónapra távol leszek az országtól vagy az El Camino vagy pedig munka miatt. Sajnos bármennyire is kerestem egy megbízható embert aki ezekben az esetekben biztosan tudna pótolni, nem találtam, pedig többször is felvetettem a problémát és hogy ezt meg kell oldani.

Ezek mind elvezettek ahhoz a döntéshez, hogy én itt és most abbahagyom a szervezést. Nem vagyok hajlandó több energiát fektetni bele. Sokat jelentett nekem és sok jó emberrel ismerkedtem meg két év alatt de sajnos nekem a negatív dolgok már meghaladják a pozitívokat. Hogy leszek-e még szombat esténként ha ráérek? Őszintén szólva fogalmam sincs. Majd ha lesz még mire elmenni és nem esett szét teljesen és nem én leszek a sértődékeny, önző, magából “mártírt csináló” akkor talán. Bár ilyen jelzők után nem hinném, hogy lenne hozzá hangulatom.