A mai nap munkából kikapcsolódásként szerencsém volt elmenni Gyula Balatonman depóban tartott előadására, mely kellemesen elgondolkodtatott. Ennek az elgondolkodtatásnak most önző módon következzen a rám vonatkozó része – az általános sportelmélet majd a következő bejegyzésben fog szerepelni.

Emlékeztetett az előadása egy fontos dologra, amiről mostanában hajlamos voltam elfelejtkezni. Arra, hogy mennyire fontos az, hogy amit csinálok azt élvezzem és szeressem is, mert ha ez nem teljesül akkor miért csinálom egyáltalán. Röviden tömören, talán a következő Harcosok klubja idézet írja le, hogy most éppen mire gondolok:

Nem a munkád vagy. És nem is a bankbetéted. Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma.

Sajnos mostanában hajlamos voltam arra, hogy túlzottan a munkámmal foglalkozzam a szabadidőm kárára, ráadásul úgy, hogy benne kevés sikerélmény ért. Már-már annyira sikerült ennek negatív élménynek magával ragadnia, hogy kiégéssel diagnosztizáltam magam. Picit egy fajta menekülés is volt a magánéleti problémák elől, de most el kellett gondolkodnom újra rajta, hogy mit is keresek a szakmámban. A válasz, hogy először is szakmai kihívást, mely flow élménnyel tud eltölteni, nem pedig azt a frusztrációforrást, amit egy megoldhatatlannak érzett feladatok váltanak ki mostanában. Nem szabad, hogy csak az legyen az életem, hogy például úszó edzésen mellúszás gyakorlása közben éppen azon gondolkodjam, hogy hogy is tudom a pcl libraryt lefordítani a gépemen. Nem szabad, hogy felemésszen a munkám, amikor éppen nem egy örömforrás, mert ilyenkor ez egy eszköz. Bár ezzel pénzt keresek, de nem tudom élvezni a gyümölcsét a szabadidőmben, nem tudok barátaim társaságában finomakat enni és inni, jó csajokkal randizni, nem tudok szép helyeken járni és fotózni, inspirálókat olvasni, kimerítőeket edzeni, akkor nem túl sokat ér, hiszen szinte nem is élek, pedig ez a legfontosabb.

Mindenesetre érdekes kis tanulópénz volt az elmúlt időszak, a feladott Camino ebben a tekintetben. Kicsit drága, de azt hiszem utólag a mostani következtetések levonása után, már nincs értelme sokat gondolkodni rajta :)
De most megyek, olvasok valami jót, nézek valami vicces filmet, kifárasztom magam egy futással, szeretkezem egy fergetegeset és majd ezek után kíváncsiságból felfrissülve lehet, hogy megoldom az előzetesen pánikolást okozó feladatot.

Ui.: Azért reménykedem benne, hogy munkámmal kapcsolatban az aktuális helyzet csak átmeneti, melyet csak durván szűk határidők okoznak és hosszú távon majd nem kell ezeken gondolkodnom.