Hogy miért alumínium? Röviden és tömören, mert a hétvégén sikerült váltóban megcsinálnunk a nagyatádi Ironmant és a párosunk által létrejött vasembernek még mindig alumínium a fele a periódusos rendszer szerint. Nem, nem vagyok hajlandó magamat vasembernek nevezni, ameddig meg nem csinálom egyszer egyéniben :)

Na de hol is kezdődött az, hogy erre jelentkeztem? Azt hiszem az egész még másfél évvel ezelőtt kezdett el alakulni, amikor Priszcilla (vagy ha páran ismerik twitterről @masnisgyilkos) csinált velem egy interjút a Nightrideról, majd elkezdtünk kötetlenül beszélgetni. Mint kiderült én Ironmanes álmokat dédelgettem magamban, nála meg már hagyománya van a triatlonnak a családban :).

Ez a dolog ezek után is felejtődött egy ideig. Én csak akkor kezdtem szép lassan újra futni, így még elég távol állt tőlem egyáltalán a félmaraton is. Ment, mendegélt szép lassan az idő és felkészültem egy Vivicittára, majd ultarabalatonra. Szerencsére egyik jó barátom is eleget rugdosott (itt is köszönöm Dóri :)) és felvettem a kapcsolatot Kis Gyulával és az Elte Polythlonnal – szeptemberben már velük kezdtem el edzeni. Decemberben összefutottunk Priszcillával újra a Polythlonos karácsonyon és hoztunk egy nagy döntést – nevezzünk Nagyatádra váltóban :) Úgy éreztem nagy kihívás lesz, de a még teljesíthető fajtából. Ennek tudatában elég gyorsan kialakult, hogy mi lesz az év fő versenye nekem és ehhez próbáltam minden mást is alakítani. Erre felkészülésként futottam tavasszal a Vivicittás félmaratonomat és erre készülve vállaltam a távomat az Ulrabalatonon is. Ezek eredményeinek tudtában kezdtem el szép lassan pulzuskontrollal edzeni júliusban. A végére már oda jutottam, hogy majdnem minden nap, ha nem is hatalmas tempóban, de 8-9 kilométereket futottam és élveztem is őket.

Ezekkel elfoglalva magam hihetetlen gyorsan eljött a verseny hete…. pedig előtte még azt számolgattam, hogy van még 2 hónapom :D Csütörtökön egy laza kis reggeli munka után összeszedtem magam és csatlakoztam Priszcilláékhoz és irány le Nagyatádra :). A tésztaparti egész gyorsan eltelt, jó volt mert sikerült találkozni már aznap pár Polythlonos ismerőssel. Pénteki nap leginkább a készülés jegyében zajlott: Priszcilla úszott egy gyorsat a gyékényesi tóban, majd Kangáékkal mentünk át Nagyatádra a hosszabb úton közben megnézve a szombati bringapálya 90 százalékát. Kedvencem egyébként Ágneslaki Arborétum területe volt, ami kb 10 kilométeren hasonló festői szépségű tájakon vezetett át. Nyugodt, viszonylag jó minőségű út nulla forgalommal és sok árnyékkal. Egyszer el kell oda mennem sok idő és a fényképezőgépem társaságában :)

Versenynap:

A szombat reggel elég lassan de biztosan jött el – nem igazán pozitív előzmény volt az, hogy alig tudtunk aludni az éjszaka. A dög meleg nem éppen az ember barátja főleg ha a pihenést nézzük. Reggel 6-kor elég gyorsan magunkhoz tértünk és szép lassan el is kezdtünk készülődni: egy gyors reggeli és irány ki a gyékényesi tóra 7:30-ra az egyéniek rajtjára. 8:50-kor Priszcilla is elindult az összes többi váltóval együtt és elkezdődött nekem az izgulás mely csak 1 óra 50 perc múlva ért véget. Akkor végezett Priszci az úszással és ekkor kezdhettem el én a tekerésemet.

Gyorsan fel is pattantam a bringára és kezdetét vette a 110 kilométerem. Már nagyrészt ismert pályán mozogtam és ez rengeteget segített abban, hogy tudjam, hogy hol és mi várható. Próbáltam okosan megtalálni azt a határt, ami még elég gyors ahhoz, hogy szerezzek egy kis időt a magunknak, de nem túl gyors ahhoz, hogy kikészítsem magamat a félmaratonra. Így utólag belegondolva úgy érzem ez sikerült is. Az első pár kilométerben sehol sem láttam magam előtt váltó versenyzőket (eléggé az utolsók között jöttünk ki a vízből), de Csurgónál már sikerült utolérnem egy embert és a lendületes leelőzésével nyertem is egy kis önbizalmat. Igyekeztem egyenletes 30 km/h körüli tempóval végigtolni az első 75 kilométeres szakaszt és ez olyan jól sikerült, hogy annak végére 22-öt léptünk előre a ranglistán majd a kis köröm végére sikerült további 19-el fentebb lépni. Egyébként elég érdekes hangulata van a legszegényebb soron végigtekerni, ahol suhancok kiabálják a “dobj egy kulacsot tesóóó” és “dobj egy csokit tesóóóó” szövegeket. Na de a lényeg a lényeg, próbáltam minél jobb idővel átadni a maradék 70 kilométert Priszcinek.

Sajnos tudtam, hogy nem sok jó vár rá, 38 fokos dög meleg és szar minőségű aszfalt, amire ha felment az ember, akkor azonnal megcsapta a magá baszívott meleg. A légmozgás sem igazán segített, mert Nagyatád felől fújt a levegő, ami annyit jelentett, hogy a dombokra fel szembeszélben kellett haladni. Ameddig ő tekert, addig én próbáltam minél többet pihenni, keveset mozogni, jobban regenerálódni. Szerencsére ebben társaim voltak a Polythlonos sátornál a többi váltó megfáradt tagjai is. Velük beszélgetve egész gyorsan eltelt az idő. Olyan fél 6 körül odaálltam már a bringás/futó váltás helyére és vártam Priszcillát. Sajnos kaptam egy telefont tőle, hogy nem igazán van jól, valószínűleg kapott egy enyhe napszúrást, ami kikészítette és megfájdult tőle a feje is.

Egy kis technikai kavarás után, bár Priszcilla késett, de engem útnak indítottak egy pótchippel és megkezdhettem a futást. Az volt a tervem, hogy a vállalt 5 körömet egyben futom le. Ezt a elhatározásomat ekkor még tartani is akartam: úgy gondoltam hogy minél több időt adok Priszcinek, hogy összeszedje magát. Sajnos ezt a pályán picikét át kellett gondolnom párszor. A futópályán gyakorlatilag csak egy parkban 500 méternyi távon volt csak árnyék és már a harmadik kör elején éreztem, hogy szét esett a mozgásom. Magamban már azt kérdezgettem, hogy mégis mi a francért vagyok itt és vajon bírom-e még a következő kört, nem-e lenne jobb azt kérni, hogy azonnal váltsunk? Számolgattam, hogy vajon milyen sorrendben végrehajtva a váltásokat pihenhetnék a legtöbbet, magyarul fejben elkezdtem szép lassan összezuhanni DE szerencsére ezt egy-két “szenvedő” klubtársam látványa megállította. Mózes is, Krisztián is ránézésre teljesen K.O. volt de minden erejüket beleadva mentek előre és futották a köreiket. Küzdésük adott erőt arra, hogy amikor befutottam a negyedik köröm előtt, akkor csak arra kérjem Priszcillát, hogy a következőben váltson le, ne azonnal és akkor is csak a fejemben lejátszott 3 kör helyett csak kettőt fusson. Nehezítette a dolgom az is, hogy gyomrom már annyira kivolt, hogy az utolsó két körömön semmi folyadékot nem fogadtam el a váltókon. Úgy éreztem ha meginnék valamit, akkor azt azonnal vissza is adnám ott, ahol az bement.

Na de a lényeg, az így módosult négy körömből az utolsót már extra lassan (majd 40 perces körrel) de biztosan megcsináltam. P felváltott és lett kétszer 35 percem amíg összeszedhettem magam – Pentz Tomi megitatott velem egy kis izotóniás löttyöt és míg Priszci futott, egy kis beszélgetéssel le is foglalt. Mikor a csajszi beért, gyorsan magamra kaptam a rajtszámot, átvettem a chipet és megindultam az utolsó körömre. Csak az járt a fejemben, hogy minél több extra időt szerezzek és hogy ez az utolsó kör, ezek után már nem kell többet mennem, minden erőmet beleadhatom. Úgy belehúztam, hogy ha valaki azt mondja előtte, hogy tudok ilyen gyorsan futni, akkor azt körberöhögömtem volna. A hűvösben végre tudtam egy kicsit gondolkodni és annyira kapkodtam a lábaimat, hogy sikerült összehozni az 5 körömből a legjobbat 30 perccel. Az utolsó 100 métert szó szerint besprinteltem a váltóterületre, majd minden váltandó cuccot P-nek átadva diszkréten meghaltam egy fél órára :). Két darab 50 perces körre volt idő és biztos volt már a befutónk, ha csak valami katasztrófa nem jön közben. Azért amikor a nyolcadik körét kezdte meg, biztos ami biztos rákérdeztem, hogy menjek-e én, de szerencsére ő is erős volt és nemet mondott, elindult az utolsó körére. A várható idő előtt picivel türelmetlenségemben már elésétáltam és az utolsó 500 méter már együtt futottuk le :)

A hivatalos időmérés szerint 15 óra 04 perc 11 másodperces idővel végigcsináltunk ez a megpróbáltatást és végre pihenhettünk. Azt hiszem mondani sem kell, hogy szombat éjszaka nem kellett altatni :)

Folytatás:
Minden szép és jó, de hogyan tovább?

Én ma (vasárnap) reggel csapzottan, fáradtan de azzal a gondolattal ébredtem, hogy jövőre mindenképpen meg kell próbálnom egyéniben indulni. Ott akarok lenni amikor a Vangelisre indítják az úszókat! Nem lesz egyszerű, mert szörnyű úszó vagyok. Minden Polythlonos úszóedzésre el kell majd mennem, de ott akarok lenni. Bringázni akarok 180 kilométert és ki akarom próbálni milyen az, amikor ekkora időfutamot teljesítek csak magamban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hány embert tudnék visszaelőzni azok közül akik az úszáson elém kerülnek. Bírnám-e ezt a távot még egyszer ilyen időben? Be tudnám-e osztani az erőmet eléggé? Ki akarom próbálni :) És ezek után még valami futás szerűséget is imitálni akarok :D. Kíváncsi vagyok mennyi erő marad bennem, ha az előző számokat rendesen végigcsináltam. Nem érdekel, ha először éppen csak átesek a célvonalon, de át akarok rajta esni. Meg akarom nézni, hogy hol vannak a határaim.

Át kellett gondolnom pár dolgot is: pl. bringánál azt hittem, hogy az amit közlekedek vele alapból, az elég jó képességeket ad, de rá kellett jönnöm, hogy bár az átlag biciklisnél gyorsabb vagyok, itt rengeteg jó ember van. Nem elég az, ha elgurulgatom a magam napi adagját, hanem el kell menni egy országúti csapathoz rendes edzésre és szép lassan tornázni fel a max sebességemet és állóképességemet. És nincs mese – futni kell rengeteget. Futni kell rengeteget, hogy a maratonhoz már legyen elég kilométer a talpamban és futni kell rengeteget, ha másért nem, azért hogy tovább fogyjak. De futni fogok és megcsinálom :) El kell kezdeni igazán edzeni – 364 napom van rá. Bár a verseny mottója az, hogy “az út maga a cél”, azért én jövőre nem csak az út egy részét szeretném bejárni, hanem ott szeretnék lenni a célkapuban is.