Suhanj6!

Üldögélek a szabad ég alatt és próbálom feleleveníteni a két nappal ezelőtti történéseket. Ebben az órában akkor is így üldögéltem, csak nem a hullócsillagokat néztem, hanem szép lassan már arra készülődtem, hogy fussak egyet. Bizonyos szempontból nem újdonság nekem az éjszakai futás – megszoktam mostanában, hogy a dög meleg miatt csak ekkor tudok elmenni futni rendesen, viszont nem szoktam meg, hogy ebben ilyen késői órán ennyi társam van. A Suhanj6! jótékonysági futóversenyen voltam :)

Suhanj “Jó ügyért futunk” – A Suhanj csapat egyik mottója – az alapítvány sérült és fogyatékkal élő gyermekekkel foglalkozik – nekik gyűjtenek és ennek a gyűjtésnek volt az egyik állomása az éjszakai futóverseny. Már tavaly ilyenkor is megrendezésre került, akkor is jókat olvastam róla, ezért elég alap dolognak tűnt, hogy idén menjek rá valamilyen formában. Ide igazából nem is nyereményért, az első helyezésért megy szerintem az ember, hanem csak azért, hogy részvételünkkel az alapítványt támogassuk :) Minden más másodlagos.

A szervezést egy lelkes csapattárs (Hortobágyi Gyula) miatt nem lehetett eléggé korán kezdeni – februárban már meg volt a 3 fő az indulásunkhoz, ki lett találva a csapatnév is és nevezési díj is be lett fizetve és egy időre ez szép lassan el is felejtődött. Bevallom őszintén, mivel csak a részvételt tartottam a fontosnak, nem a “teljesítést”, ezért nem is kifejezetten koncentráltam a felkészülésre, nem tekintettem ezt az év nagy versenyének. Voltak nagyobb kihívások is a hónapok során. Hogy mást ne említsek, egy Vivicitta félmaraton kezdte a sort tavasszal, folytatta egy Ultrabalaton a nyár elején majd két héttel ezelőtt a Nagyatádi Ironman volt a csúcspont. Ezekre úgy érzem, hogy becsületesen edzettem és a Suhanj6-al úgy voltam, hogy futok egy kellemes kis hosszabbat, mielőtt még elmennék a Caminora :)

Mivel Szigetmonostoron volt a verseny, ami annyira nem a világvége, úgy döntöttem, hogy bringával megyek el oda – úgy is kell jövőre az edzés a “bringáról leszállok és azonnal felveszem a futócipőt” stílusban. Kellemes kis 70 kilométert tekertem le Szigetmonostorig, aminek a 80 százalékát szembe szélben kellett megtennem, a másik 20-at pedig összefüggő bogárfelhő közepette, ami kicsit megnehezítette a levegővételt nem kívánt proteinbevitel nélkül. Kicsit átkoztam is magamat, hogy miért kell ilyen hülye mazochista legyek, de szerencsére egy kis keresgélés után megtaláltam a verseny helyszínét és ezek a gondolatok el is felejtődtek :).

Jó korán odaértem – már ott voltam 11-kor – pedig a verseny csak éjfélkor kezdődött. De szerencsére egyáltalán nem unatkoztam, rengeteg ismerőssel futottam össze. Beszélgettem kicsit Bécivel, Tallingirllel a nagyatádi élményekről és még kicsit Hatodik Alabárdossal is viccelődtünk azon, hogy pont akkor zúzta le magát, mikor a “Lezúziusz csapattal” csipkelődött kicsit facebookon.

A verseny éjfélkor elindult és ettől kezdve nem is tudom mivel, de pillanatok alatt eltelt az idő míg én kerültem sorra. Először Gyula futott 1 órán keresztül, majd Ági következett a következő 1 órában. Én jó közelítéssel 2:15 körül indulhattam el a köreimre. A tervek szerint nekem két órát kellett futnom egyben, amit egyáltalán nem bántam, lévén mostanában elég sokat edzettem és a komfortzónámon belül kellett legyen ez a hosszúság. Az első pár körben még gondolkodtam azon, hogy mégis mi a fészkes fenét keresek én itt, hogy hogyan fogom a maradék 2 órát eltölteni egy 2 kilométeres szinte folyamatosan egyenesen vezető monoton pályán, de egy idő után ez megszűnt.

Pulzuskontrollos edzéseken általában 145-ös pulzust tartottam, most gondoltam egyet és megpróbáltam 150 körül tartani és így futni a kilométereimet. Bekapcsoltam a zenémet, a jó kis 90 számból álló tracklistemet, amit direkt a futáshoz válogattam össze és elkezdtem magamra figyelni.

Mivel IM-en készült képen feltűnt, hogy leginkább sarokra landolok, úgy döntöttem ez a pár óra nekem tökéletes lesz arra, hogy kicsit ennek kijavítására is koncentráljunk. Ahogy a Sashegyi gepárdos futóedzésen múltkor kilogikáztam és Attila ebben meg is erősített, elkezdtem arra törekedni, hogy kicsit előre dőlve fussak. Az alapötlet egyszerű – ha előre dőlök, akkor inkább a súlypontom alá érkezik a lábam, mint elé és ezzel is kevesebb energiát kell elnyelnie. Igazából annyira jól elvonta a figyelmemet ez a kis korrekciós próbálkozás, hogy pillanatok alatt eltelt pár kör. Előtte még beszéltük Gyuszival, hogy eldöntöm, hogy 2 órát akarok-e futni vagy pedig félmaratont, de a negyedik kör környékére már biztosnak éreztem, hogy ebből félmaraton lesz.

Nagyatádon nagyon elszúrtam a frissítést – a futás első órája után semmit sem tudtam bevinni mert úgy éreztem azonnal kidobom a taccsot. Amennyire ott elszúrtam, itt annyira jól sikerült összehozni :) Minden körben megittam egy pohár isot amit a frissítőnél adtak, megettem egy negyed banánt és azzal elműködtem rendesen egy körig. Annyira rendesen, hogy igazából a hatodik/hetedik kör környékén már nem csak azt éreztem, hogy meg lesz a félmaraton, hanem azt is hogy időt javítok a tavaszihoz képest. Már csak az volt a kérdés, hogy mennyivel :) A köridők, ahogy szép lassan múlt el az éjszaka, nem kifejezetten csökkentek, csak az én pulzusom ment szép lassan picikével feljebb ugyanannál a tempónál. Az utolsó előtti körben kicsit elkezdett fájni a bal oldalon a csípőm de próbáltam tartani ugyanúgy a tempót ahogy előtte és az utolsó körbe is beleadtam az erőmet. Nem sprinteltem és nem rohantam, tartottam a biztos tempót amivel elkezdtem. Fejben kiszámoltam, hogy hol végződött a félmaraton és megjegyeztem magam a köridőt és bekocogtam a váltózónába átadni a chipet Gyuszinak a következő 1 órájára.

2 óra 16 perc volt az idő amit megjegyeztem – tapasztalt futónak elsőre nem hangzik olyan túl jó eredménynek, de tavasszal ugyanezt a távot akkor még 2 óra 23 perc alatt tettem meg. Tavasszal volt holtpont, görcsölés, belesétálás és minden ami el tudja rontani, most majdnem az egész egy örömfutás volt kellemes hőmérsékleti körülmények között. Akkor folyamatosan lassultam és elfutottam az elejét, most lassan indultam és végig “gyorsultam”, végig be tudtam osztani az erőmet. Akkor sokat pihentem előtte, most aznap volt már egy órás fegyencedzésem és 70 kilométeres tekerésem a versenyt megelőzően.

Akkor elégedett voltam a teljesítményemmel, most még inkább az vagyok :) Tudom, hogy ez még csak a kezdet, de ennek a jó és lendületes kezdésnek most hihetetlenül örülök :)

Üldögélek a szabad ég alatt és tovább nézem a hullócsillagokat. Jó éjszaka volt az is és a mai is.

A pozitív

Felemás gondolatok folynak bennem, ying és yang, jó és rossz. Most jöjjön a jó rész a pozitív hozzáállás jegyében :)

Egy hónapja írtam egy posztot, amivel gyakorlatilag azt jelentettem be, hogy összeszedem magam: http://icarusdes.com/2013/07/08/minden-fejben-dol-el/. Egy hónapja fogalmaztam ezt meg és ebből a távlatból visszanézve, úgy érzem elégedett lehetek az elmúlt időszak munkájával:

  • Sikerült 4 kilót leadni stabilan :) Nem csak minden reggeli rután elvégzése után mérhető, hanem folyamatosan. Bekerültem a mázsás súly alá és ezzel együtt sikerült a elérni az 5 éves minimum tömegemet is (jelenleg 96.6). Persze ez csak a kezdet – a terv az, hogy ezt még legalább 2 hónapig folytatom és átlépem a 90-es határt is. A végcél az, hogy a 80-as vonalhoz konvergáljak. Úgy gondolom, hogy triatlonhoz némi izomzattal nekem ez lenne a reális súly hosszú távon.
  • Futásban egy hónap alatt 133.6 kilométert gyűjtöttem – ebben benne van egy kicsit hosszabb félmaraton is. Bár nem tűnik soknak annyira, de örülök, hogy minden más elfoglaltság mellett sikerült időt szakítani ezekre. Ha elindultam, akkor kb. 9 kilométereket futottam és a pulzuskontrollnak köszönhetően egyre gyorsabban. Ami miatt még különösen örülök ezeknek a futásoknak, hogy nagy részüknél nem éreztem a fáradtságot utánuk, hanem inkább a kellemes lelki és testi felfrissülést :)
  • Bringán runkeeper szerint 550km, ami valójában inkább olyan 1000 körül van, mert csomó esetben lusta voltam naplózni az utat, vagy szimplán csak le volt merülve a telefonom. Sajnos ez még mindig nincs közelében, annak a 2000-2500-as intervallumnak, amit szívesen látnék ott, de legalább közeledik efelé. Spanyolból visszajöve ezen a problémán is segítünk majd.
  • Egy Ironman váltóban :)
  • Egy befejezett kettlebell kurzus
  • Kettő gyalogtúra Caminora készülendő, cipőt és felszereléseket betörendő

Alumínium Icarus avagy Nagyatád 2013

Hogy miért alumínium? Röviden és tömören, mert a hétvégén sikerült váltóban megcsinálnunk a nagyatádi Ironmant és a párosunk által létrejött vasembernek még mindig alumínium a fele a periódusos rendszer szerint. Nem, nem vagyok hajlandó magamat vasembernek nevezni, ameddig meg nem csinálom egyszer egyéniben :)

ironman_triathlon

Na de hol is kezdődött az, hogy erre jelentkeztem? Azt hiszem az egész még másfél évvel ezelőtt kezdett el alakulni, amikor Priszcilla (vagy ha páran ismerik twitterről @masnisgyilkos) csinált velem egy interjút a Nightrideról, majd elkezdtünk kötetlenül beszélgetni. Mint kiderült én Ironmanes álmokat dédelgettem magamban, nála meg már hagyománya van a triatlonnak a családban :).

Ez a dolog ezek után is felejtődött egy ideig. Én csak akkor kezdtem szép lassan újra futni, így még elég távol állt tőlem egyáltalán a félmaraton is. Ment, mendegélt szép lassan az idő és felkészültem egy Vivicittára, majd ultarabalatonra. Szerencsére egyik jó barátom is eleget rugdosott (itt is köszönöm Dóri :)) és felvettem a kapcsolatot Kis Gyulával és az Elte Polythlonnal – szeptemberben már velük kezdtem el edzeni. Decemberben összefutottunk Priszcillával újra a Polythlonos karácsonyon és hoztunk egy nagy döntést – nevezzünk Nagyatádra váltóban :) Úgy éreztem nagy kihívás lesz, de a még teljesíthető fajtából. Ennek tudatában elég gyorsan kialakult, hogy mi lesz az év fő versenye nekem és ehhez próbáltam minden mást is alakítani. Erre felkészülésként futottam tavasszal a Vivicittás félmaratonomat és erre készülve vállaltam a távomat az Ulrabalatonon is. Ezek eredményeinek tudtában kezdtem el szép lassan pulzuskontrollal edzeni júliusban. A végére már oda jutottam, hogy majdnem minden nap, ha nem is hatalmas tempóban, de 8-9 kilométereket futottam és élveztem is őket.

935082_10151917696043296_1154297841_n

Ezekkel elfoglalva magam hihetetlen gyorsan eljött a verseny hete…. pedig előtte még azt számolgattam, hogy van még 2 hónapom :D Csütörtökön egy laza kis reggeli munka után összeszedtem magam és csatlakoztam Priszcilláékhoz és irány le Nagyatádra :). A tésztaparti egész gyorsan eltelt, jó volt mert sikerült találkozni már aznap pár Polythlonos ismerőssel. Pénteki nap leginkább a készülés jegyében zajlott: Priszcilla úszott egy gyorsat a gyékényesi tóban, majd Kangáékkal mentünk át Nagyatádra a hosszabb úton közben megnézve a szombati bringapálya 90 százalékát. Kedvencem egyébként Ágneslaki Arborétum területe volt, ami kb 10 kilométeren hasonló festői szépségű tájakon vezetett át. Nyugodt, viszonylag jó minőségű út nulla forgalommal és sok árnyékkal. Egyszer el kell oda mennem sok idő és a fényképezőgépem társaságában :)

Versenynap:

A szombat reggel elég lassan de biztosan jött el – nem igazán pozitív előzmény volt az, hogy alig tudtunk aludni az éjszaka. A dög meleg nem éppen az ember barátja főleg ha a pihenést nézzük. Reggel 6-kor elég gyorsan magunkhoz tértünk és szép lassan el is kezdtünk készülődni: egy gyors reggeli és irány ki a gyékényesi tóra 7:30-ra az egyéniek rajtjára. 8:50-kor Priszcilla is elindult az összes többi váltóval együtt és elkezdődött nekem az izgulás mely csak 1 óra 50 perc múlva ért véget. Akkor végezett Priszci az úszással és ekkor kezdhettem el én a tekerésemet.

BQKWNAtCUAAjPBK

Gyorsan fel is pattantam a bringára és kezdetét vette a 110 kilométerem. Már nagyrészt ismert pályán mozogtam és ez rengeteget segített abban, hogy tudjam, hogy hol és mi várható. Próbáltam okosan megtalálni azt a határt, ami még elég gyors ahhoz, hogy szerezzek egy kis időt a magunknak, de nem túl gyors ahhoz, hogy kikészítsem magamat a félmaratonra. Így utólag belegondolva úgy érzem ez sikerült is. Az első pár kilométerben sehol sem láttam magam előtt váltó versenyzőket (eléggé az utolsók között jöttünk ki a vízből), de Csurgónál már sikerült utolérnem egy embert és a lendületes leelőzésével nyertem is egy kis önbizalmat. Igyekeztem egyenletes 30 km/h körüli tempóval végigtolni az első 75 kilométeres szakaszt és ez olyan jól sikerült, hogy annak végére 22-öt léptünk előre a ranglistán majd a kis köröm végére sikerült további 19-el fentebb lépni. Egyébként elég érdekes hangulata van a legszegényebb soron végigtekerni, ahol suhancok kiabálják a “dobj egy kulacsot tesóóó” és “dobj egy csokit tesóóóó” szövegeket. Na de a lényeg a lényeg, próbáltam minél jobb idővel átadni a maradék 70 kilométert Priszcinek.

Sajnos tudtam, hogy nem sok jó vár rá, 38 fokos dög meleg és szar minőségű aszfalt, amire ha felment az ember, akkor azonnal megcsapta a magá baszívott meleg. A légmozgás sem igazán segített, mert Nagyatád felől fújt a levegő, ami annyit jelentett, hogy a dombokra fel szembeszélben kellett haladni. Ameddig ő tekert, addig én próbáltam minél többet pihenni, keveset mozogni, jobban regenerálódni. Szerencsére ebben társaim voltak a Polythlonos sátornál a többi váltó megfáradt tagjai is. Velük beszélgetve egész gyorsan eltelt az idő. Olyan fél 6 körül odaálltam már a bringás/futó váltás helyére és vártam Priszcillát. Sajnos kaptam egy telefont tőle, hogy nem igazán van jól, valószínűleg kapott egy enyhe napszúrást, ami kikészítette és megfájdult tőle a feje is.

Egy kis technikai kavarás után, bár Priszcilla késett, de engem útnak indítottak egy pótchippel és megkezdhettem a futást. Az volt a tervem, hogy a vállalt 5 körömet egyben futom le. Ezt a elhatározásomat ekkor még tartani is akartam: úgy gondoltam hogy minél több időt adok Priszcinek, hogy összeszedje magát. Sajnos ezt a pályán picikét át kellett gondolnom párszor. A futópályán gyakorlatilag csak egy parkban 500 méternyi távon volt csak árnyék és már a harmadik kör elején éreztem, hogy szét esett a mozgásom. Magamban már azt kérdezgettem, hogy mégis mi a francért vagyok itt és vajon bírom-e még a következő kört, nem-e lenne jobb azt kérni, hogy azonnal váltsunk? Számolgattam, hogy vajon milyen sorrendben végrehajtva a váltásokat pihenhetnék a legtöbbet, magyarul fejben elkezdtem szép lassan összezuhanni DE szerencsére ezt egy-két “szenvedő” klubtársam látványa megállította. Mózes is, Krisztián is ránézésre teljesen K.O. volt de minden erejüket beleadva mentek előre és futották a köreiket. Küzdésük adott erőt arra, hogy amikor befutottam a negyedik köröm előtt, akkor csak arra kérjem Priszcillát, hogy a következőben váltson le, ne azonnal és akkor is csak a fejemben lejátszott 3 kör helyett csak kettőt fusson. Nehezítette a dolgom az is, hogy gyomrom már annyira kivolt, hogy az utolsó két körömön semmi folyadékot nem fogadtam el a váltókon. Úgy éreztem ha meginnék valamit, akkor azt azonnal vissza is adnám ott, ahol az bement.

Na de a lényeg, az így módosult négy körömből az utolsót már extra lassan (majd 40 perces körrel) de biztosan megcsináltam. P felváltott és lett kétszer 35 percem amíg összeszedhettem magam – Pentz Tomi megitatott velem egy kis izotóniás löttyöt és míg Priszci futott, egy kis beszélgetéssel le is foglalt. Mikor a csajszi beért, gyorsan magamra kaptam a rajtszámot, átvettem a chipet és megindultam az utolsó körömre. Csak az járt a fejemben, hogy minél több extra időt szerezzek és hogy ez az utolsó kör, ezek után már nem kell többet mennem, minden erőmet beleadhatom. Úgy belehúztam, hogy ha valaki azt mondja előtte, hogy tudok ilyen gyorsan futni, akkor azt körberöhögömtem volna. A hűvösben végre tudtam egy kicsit gondolkodni és annyira kapkodtam a lábaimat, hogy sikerült összehozni az 5 körömből a legjobbat 30 perccel. Az utolsó 100 métert szó szerint besprinteltem a váltóterületre, majd minden váltandó cuccot P-nek átadva diszkréten meghaltam egy fél órára :). Két darab 50 perces körre volt idő és biztos volt már a befutónk, ha csak valami katasztrófa nem jön közben. Azért amikor a nyolcadik körét kezdte meg, biztos ami biztos rákérdeztem, hogy menjek-e én, de szerencsére ő is erős volt és nemet mondott, elindult az utolsó körére. A várható idő előtt picivel türelmetlenségemben már elésétáltam és az utolsó 500 méter már együtt futottuk le :)

1002860_10151920552243296_2082071134_n

A hivatalos időmérés szerint 15 óra 04 perc 11 másodperces idővel végigcsináltunk ez a megpróbáltatást és végre pihenhettünk. Azt hiszem mondani sem kell, hogy szombat éjszaka nem kellett altatni :)

Folytatás:
Minden szép és jó, de hogyan tovább?

Én ma (vasárnap) reggel csapzottan, fáradtan de azzal a gondolattal ébredtem, hogy jövőre mindenképpen meg kell próbálnom egyéniben indulni. Ott akarok lenni amikor a Vangelisre indítják az úszókat! Nem lesz egyszerű, mert szörnyű úszó vagyok. Minden Polythlonos úszóedzésre el kell majd mennem, de ott akarok lenni. Bringázni akarok 180 kilométert és ki akarom próbálni milyen az, amikor ekkora időfutamot teljesítek csak magamban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hány embert tudnék visszaelőzni azok közül akik az úszáson elém kerülnek. Bírnám-e ezt a távot még egyszer ilyen időben? Be tudnám-e osztani az erőmet eléggé? Ki akarom próbálni :) És ezek után még valami futás szerűséget is imitálni akarok :D. Kíváncsi vagyok mennyi erő marad bennem, ha az előző számokat rendesen végigcsináltam. Nem érdekel, ha először éppen csak átesek a célvonalon, de át akarok rajta esni. Meg akarom nézni, hogy hol vannak a határaim.

Át kellett gondolnom pár dolgot is: pl. bringánál azt hittem, hogy az amit közlekedek vele alapból, az elég jó képességeket ad, de rá kellett jönnöm, hogy bár az átlag biciklisnél gyorsabb vagyok, itt rengeteg jó ember van. Nem elég az, ha elgurulgatom a magam napi adagját, hanem el kell menni egy országúti csapathoz rendes edzésre és szép lassan tornázni fel a max sebességemet és állóképességemet. És nincs mese – futni kell rengeteget. Futni kell rengeteget, hogy a maratonhoz már legyen elég kilométer a talpamban és futni kell rengeteget, ha másért nem, azért hogy tovább fogyjak. De futni fogok és megcsinálom :) El kell kezdeni igazán edzeni – 364 napom van rá. Bár a verseny mottója az, hogy “az út maga a cél”, azért én jövőre nem csak az út egy részét szeretném bejárni, hanem ott szeretnék lenni a célkapuban is.

Nehézbombázók avagy Ultrabalaton 2012

Előzmények:
Az egész azzal kezdődött, hogy A Dagadt Köcsög rávett arra, hogy én is csatlakozzak a Nehézbombázok csapatához :D Megkérdezte, hogy mi kellene ahhoz hogy csatlakozzak egy tényleg nehéz (értsd kövér) emberekből összerakott váltóhoz én meg kaptam az alkalmon, azt mondtam hogy már meg is vagyok győzve és megyek :) Hosszútávú álmaim között úgy is ott van egy félmaraton és iron man, akkor miért is ne használnám ki az alkalmat arra, hogy ha nem is egészben, de lefussak 20km-et úgy hogy mellette még biciklizek is esetleg. Ez a hatalmas élményt jelentő váltó nekem most hétvégén zajlott le :)

Az egész a pénteki nappal kezdődött. Eredeti tervek szerint úgy volt, hogy már pénteken lemegyek valahogy (tekerés, vonat vagy bármilyen más közlekedési mód), de sajnos ebből nem lett semmi, mert az egyetem miatti sok mínusz órámat kellett behozni munkahelyemen. El kell mondanom, hogy így utólag végignézve a pénteki képeket iszonyat sok mindenből maradtam ki is jövőre muszáj lesz megoldani hogy ott legyek én is. Na de ha már másképpen alakult, akkor úgy döntöttem elmegyek Minimal Massra ha úgy is régen voltam utoljára. Egy pár órás tekerés tökéletesen elég lesz ahhoz, hogy mozogjak egy rövidet de ne fárasszam le magam a következő napra… meg ugyebár a szocializáció sem árt soha :) Hazafele út viszonylag eseménytelenül telt, csak egy bringás csajszinak segítettem a vonaton, aki pont Gyömrőig utazott, bár ennek még nem láthatjátok a jelentőségét :)

DK póló

DK póló

Otthon valahogy elszórakoztam az időmet – legyen elég annyi hogy hajnali egykor sikerült csak lefeküdnöm úgy, hogy fél 5-kor kellett kelnem. Valahogy csodával határos módon ez sikerült is. Összekaptam magam és gyorsan irány a vonat – igazából csak pár dolgot felejtettem el bepakolni: a naptejet és egy könyvet ami elég amatőr hibának bizonyult lévén hogy még több mint 4 órás vonatút állt előttem. Sebaj, nálam volt a fényképezőgépem és vele a használati útmutatója amit még úgy sem volt időm végigolvasni, hát nekikezdtem :) Kellemes meglepetés volt, hogy Székesfehérváron egy kisebb csapat biciklis szállt fel a vonatra és köztük volt az a lány is akivel Gyömrő fele együtt utaztam. A világ kicsinységét csak még jobban bizonyította az, hogy a szóba elegyedésünk során kiderült, hogy ők a ugyanúgy a Szent László gimibe jártak illetve járnak ahogy azt én is tettem régebben :D Ismerik pár volt tanáromat akik semmit sem változtak és mint kiderült ők is Ultrabalatonra jöttek, csak nem a futás részére hanem a körbebiciklizésre :) Kicsi a világ…

Ultrabalaton 2012:

Na de hogy végre az Ultrabalatonról is beszéljek ne csak összevissza mondogassak minden hülyeséget, nekem a szombat igazán akkor kezdődött amikor leértem Zánkára – innen volt már igazi feladatom: megkeresni az aktuális futónkat akit majd bringával tudok támogatni. Hortobágyi Gyuláék szerencsére jól kiszúrtak a kocsijukból ezért már 5 perc után meg tudtam szabadulni a hatalmas táskámtól és az utamra is tudtam indulni. Tíz percnél és pár kisebb domb megmászásánál sem kellett több és már meg is leltem emberünket, éppen Gergő (alias Dagadt Köcsög) futott, vele Ádi és a bringás kísérője. Őket kísértem egy ideig majd egy kellemes kis futárkódos feladatom volt – Mindszentkála előtt előre kellett sietnem, hogy szóljak a TV2 stábjának, hogy jönnek a Gergőék, elő lehet készűlődni mindenkinek.

Forgatás előtt

Forgatás előtt

Természetesen, ezek után Vízl Péter kísérését vettem át. Ekkor már nem én voltam az egyetlen társa hanem a stáb autója is ott volt velünk és ők tulajdonképpen szóval is tartották :) Én közben elszórakoztattam magam azzal, hogy a felszerelés technikai részleteit figyelgettem megfelele, vagy pedig csak a riporter hölgy kérdésein és az azokra adott válaszokon gondolkodtam. Nagyon profin tudott válaszolni a Peti – látszott rajta hogy vagy sokat gondolkodott már előtte a válaszokon, vagy pedig nagy gyakorlata van a riportokban. Bár neki az orvos kb csak sétát engedélyezett mégis nagyon jó tempóban kocogott és mindenkit meg is lepett azzal, hogy milyen gyorsan beért és letudta a szakaszát :)

Riport

Riport – és a háttérben engem is ki lehet szúrni a sapimról :D

Ezek után két viszonylag nyugisabb szakasz következett Tóth Gergely és Pusztai László kísérésével :) A világ kicsinységének bizonyítékát itt éppen Bozót szolgáltatta, volt angol tanárom a Szentlaciból… ki gondolná hogy az elmúlt 8 évben ultramaratonista lesz belőle és én is egy hasonló eseményen fogok majd járni :D

Viszont ezek után következett maga a pokol: Az én szakaszom Vonyarcvashegyen kezdődött olyan 14:15 környékén amikor már meglehetősen meleg volt. Az első 2-3 km még egész jó 6:00 körüli ezrekkel ment, ami még magamhoz képest is jónak számít, utáni viszont vészesen lelassultam. Annyira felment a pulzusom viszonylag rövid idő alatt is, hogy csak lihegni tudtam és alig tudtam futni. Körülbelül gyors gyaloglássá alakult át amit műveltem, mert még kocogásnak sem lehetett nevezni. Csak két dolog nyugtatott meg: az hogy az előttem lévő profi kinézetű emberek sem igazán tudtak futni hanem majdnem olyan sebességgel haladtak előre mint én és hogy Lukács Zoli közben szóval tartott. Nagy szerencsénkre ő is bringamániás ami tökéletes témát adott amivel el tudta vonni a figyelmemet vagy a futásról vagy pedig arról hogy éppen nem futok. Mivel több szót nem akarok vesztegetni a szenvedésemre, legyen elég annyi, hogy elég rossz idővel kb másfél óra alatt tettem meg azt a szakaszt amit normális esetben egy óra alatt is tudok teljesíteni. Miután itt beestem a célba, pihentem legalább fél órát és csak utána tudtam elkezdeni az futónk üldözését bicajjal.

Zsigri Szabolcs egész jó tempóban futotta le a saját körét – maximum annyi említésre méltó történt, hogy kisegítettünk egy Szakál becenevű egyedüli indulót egy kis vízzel – imádtam az öreget – ha adnánk rá egy börszerkót, napszemüveget akkor kb úgy nézne ki mint aki a ZZ topban játszik :D

Mondjuk tökéletesen érthető volt a szomjúsága és kiszáradása… hihetetlen így visszagondolva, hogy mennyire nincs egy rohadt kút vagy bármi vízvételi lehetőség a Balaton körül. Nem tudom eldönteni, hogy az önkormányzatok spúrsága miatt, vagy pedig mondjuk a turisztika lobbi miatt, de sehol semmi normális lehetőség a folyadékvételre. Csak egy étterem extra drága ásványvize mentett meg minket 11km után mert természetesen még az én kulacsomnak a tartalma is elfogyott és frissítőpontok sem voltak sehol a közelben. Viszont nagy meglepetésemre a frissítőpontnál ahol Szabolcsot váltották, sikerült a Bözsi utalványommal fizetni és így két korsó csapot Soproni formájában nekem is megvolt már a frissítés egy nagyszerű módja.

Schmidt Zoltán és Kornhoffer Attila szakasza az én szememben elég eseménytelenül telt, amit annyira nem is bántam. Már szükségem volt arra, hogy valamilyen formában agyilag kipihenjem magam, mert szép lassan kezdtem kikészülni. Szerencsére mire ide jutottunk a nap közben tapasztalt dög meleg után már kezdett elviselhető szintre csökkenni a hőmérséklet. Egyszer csak két bringás húzott el mellettem akik kicsit ismerősek voltak. Gyorsan utánuk eredtem… hát nem kiderült hogy a gyömrői csajszi az és az egyik haverja :D?

NB lámpa

NB lámpa

Ezek után ismét az én szakaszom következett és megint Lukács Zoli volt velem segítőként amit nagyon áldottam. Előző szakaszomnál is ő tartotta bennem az életet és vonat el a figyelmemet a futásról beszélgetéssel és ezt most is sikerült megismételni. A nőket tárgyaltuk ki ami elég jó témának bizonyult lévén hogy a két ellenőrző pont közül az elsőig elég jól sikerült tartani a 6 perc közeli ezreseket. Utána sajnos szép lassan lassultam le… egyre jobban megéreztem a még este fullasztó párás meleget és az egészen az sem segített, hogy a combjaim is eléggé kidörzsölték egymást. A végén már annyira fájt, hogy szép nagy terpeszben tudtam betotyogni a váltópontba… Itt szép lassan kis fájdalmak árán átvettem a bringás nadrágot, 15 percet valahogy próbáltam pihenni aztán Zoli után indultam hogy ne legyen egyedül.

Nekem viszonylag szép lassan eseménytelenül telt el a következő 2-3 óra, csak annyit vettem észre idővel, hogy már alig tudok koncentrálni. Egyre hosszabb pillantásaim voltak és egyre gyakrabban bambultam el… bár szerencsére a combjaim már nem fájtak annyira, mégis nagyon leamortizálva éreztem magam. Igazából próbáltam koncentrálni és magamhoz térni de annyira nem tudtam már magamról hogy a végén azt vártam, hogy mikor ütöm el a futónkat, Ákost, vagy pedig mikor hajtok bele az egyik árokba. A végén megbeszéltem már vele, hogy inkább előre megyek a következő váltópontig ahol a többiek vannak, leteszem a biciklit és pihenek is egyet, nem kockáztatok… arra volt még erőm, hogy sprinteljek egyet (nini, ismerős gyömrőiek megint) majd lepihentem. Szerencsére sikerült Schmidt Zoli autójára feltenni a bicajt és én benne ki is ütöttem magam 3 órára.

A 3 órás kómázásból arra ébredtem meg, hogy valamit beszélnek a többiek… Mi van? Pitty kiesett? Mi van? 25 kilométer van még aminek hirtelen nem lett gazdája? Mi van? Futnom kellene plusz 5-öt? Nem az nem létezik… szerencsére nem is kellett mert a többiek már szétosztották maguk között és nekem csak annyi feladatom volt, hogy magamhoz térjek és bringás kísérő pozíciómat folytassam.
Kitermeltem egy jó adag hideg vizet a legközelebbi kútból a fejemre, Lukács Zoli is adott valami csoda kenőcsöt és már készen is álltam az indulásra. Bár még mindig fáradt voltam, legalább a koncentrációmat visszanyertem és elkezdtem én is számolgatni, hogy mennyi van még hátra. A Zoli futott, én tekertem mellette, előtte, mögötte… mikor éppen hogyan volt kényelmes és próbáltam szóval tartani amennyire tudtam. 7 kilométer… 8… 9… na majd a 10-diktől gyalogolni akar… még mindig fut :) És beért a váltópontjára, ahol a kicsit elgyötört de még mindig kitartó Gyula várta hogy felváltsa. Nekem gyors reggeli és indulás Gyula után segíteni ha mással nem, akkor szóval tartással és kulacsának hordozásával… (kezdek ismét szétesni agyilag)

Fuss Gyula, fuss!

Fuss Gyula, fuss!

Egyre gyorsabban cserélődnek az emberek a váltóban: Gyula, Schmidt Zoli, Attila, ismét Gyula majd Pusztai Laci… Egy valami állandó mindegyiküknél. Az arcukról leolvasható végtelen fáradtság és az eltökéltség, hogy ha már eddig eljutottak akkor mindenképpen végig fogják csinálni.

Utolsó váltópont

Utolsó váltópont

Zoli váltaná a Lacit de ebből az lesz, hogy futnak inkább együtt tovább. Mind a ketten meg akarják csinálni a befutó szakaszt… én gyorsan magamhoz veszek egy kis táplálékot is előre indulok, hogy a befutónál várjam őket. Gyula még gyorsan figyelmeztet, hogy vigyázzak a heggyel, mert kis alattomos emelkedő vár rám. Én megnyugtatom őt, hogy ne aggódjon, jártam már itt és akkor is felszenvedtem magam valahogyan és most is menni fog és szerencsére nem is tévedtem. Utoljára még két éve kellett megküzdenem balfaszságomból ezzel a heggyel és akkor kikészültem, de már szerencsére éreztem az elmúlt két év mindennapi biciklizésének hatását… Nem mondom, hogy nem volt fárasztó de megállás nélkül átlag 10-15-ös sebességgel fent is voltam Tihanyban és nézhettem lefele a meghódított emelkedőre. Múltkor kifogtál rajtam de most már nem fogsz!

Te úr isten, és a többieknek ezt futva kell megtenniük…? Hát minden elismerésem. Gyorsan legurulok a célvonalhoz ahol a csapat pár tagja vár rám és várnánk még negyed órát de 10 perc múlva már Zoli meg is jelenik a távolban. 8 és fél perces ezrekkel felrohant a hegyen… hát mennyi energia van ebben az emberben? Gyorsan összevárjuk egymást aztán indulás a célvonal felé…. El sem hiszem mi az a kékség? Hogy az a kapu és ha oda beértem akkor vége van? Egyszerűen hihetetlen hogy megcsináltuk…

Hellyeah! Megcsináltuk!

Hellyeah! Megcsináltuk!

Még felfoghatatlan, de már azzal poénkodunk, hogy jövőre is vállalkozunk rá és megpróbáljuk megcsinálni. De akkor már nem nehézbombázók leszünk hanem mondjuk könnyű gyalogság… Bár látszik még mindenkinek az arcán a kétség: elég hülyék vagyunk mi mindehhez, hogy még egyszer vállaljuk? A válasz: IGEN!

Na de gyors csoportkép mert már az emberek egy része halál fáradt és pihenne, indulna haza.

Gyors fagyi és nekem irány Balatonföldvár állomása, de előtte egy bolt, hogy szerezzek valami folyadékot.

-Te is voltál az Ultrabalatonon?
-Igen, futottam rajta…
-És hogy tetszik az érem?
-Oh, nagyon bejön. Nagyszerű emlék lesz!
-Tényleg? Mert én terveztem.

(kicsi a világ)

Rohanás (tekerés) a vonathoz! Bringás vagon megkeres – nézd már, megint a Gyömrői banda – 3 nap alatt összesen 6 alkalommal futottam velük össze :) Nekik is érem lóg a nyakukban, csak a sárga szalagos mert ők körbebiciklizték a tavat :) De ők is hasonlóan fáradtak. Indulás haza… Leszállás a vonatról és tekerés a keletibe. Nézd már, özönvíz a Gellért térnél… olyan hívogató 2 nap izzadás után. Tudósok békés tömegoszlató fegyvert csinálhatnának a verejtékemből – jobb lenne mint a paprika spray. Vonat a keletiben… Na vajon újra találkozom a bandával? Ha igen, akkor már csak a sors keze miatt is elkérem a számát. Pfff… valahogy mégis elkerültük egymást :)

Hazaérkezés – zuhany – 10 óra alvás. VÉGE. 20km futás… 160km tekerés :)

SZERK.: Az esemény Zoli szemével :)
Ui.: Tapasztalatok következő bejegyzés formájában jönnek majd :)

Paprét – Második felvonás :-]

Történt vala, hogy Frajti kitalálta az NR-es facebook csoportban, hogy mi lenne ha elmennénk a Dunakanyarba egy túrára és mivel most volt is egy kis időm, kaptam az alkalmon és pár ember társaságában meg is tartottuk ezt a kis kiruccanást :)

Tíz óra után indultunk el a Batthyány térről és egész kellemes tempóban jutottunk el a Megyeri hídig. Érdekes volt, hogy bár viszonylag sokszor jártam erre, most is tudtam újat tanulni a környékről. Például fogalmam sem volt róla, hogy rögtön a híd után el lehet menni Budakalásznak. Mivel elég meleg volt már ilyen korán is, hamar megszomjaztak a többiek… miközben Budakalászon tekertünk át ennek örömére sikerült hirtelen lefékeznünk egy kút mellet, ami nekem olyan jól sikerült, hogy picikét közelebbi kapcsolatba kerültem az úttal, mint azt előzőleg terveztem. Hát mit mondjak, hosszú volt és kemény… nem az ilyen dolgokat kedvelem :D

Miután ott hagytam egy kis bőrt az aszfalton, kiegyenesítettük a kicsit elfordult fékváltókart és kicentíroztuk az első kereket tovább is indultunk Szentendre felé. Szerencsére alig volt forgalom a bringautakon, nem zavart minket senki sem :) Vicces, hogy akkor kerültünk dugóba amikor visszamentünk az útra :D Szerencsére itt ki is tudtuk használni a bringa előnyeit és kb. 1 kilométeren keresztül előzgettük az autókat. Hihetetlen jó szórakozás és érzés volt, hogy ezt egy kisvárosban is meg tudtam csinálni és hogy az autósok csak ott üldögéltek egy helyben :-D Tudom, kárörvendő vagyok kicsit. Ezek után probléma nélkül eljutottunk Visegrádra, csak a hegyek felől nyugtalanított minket egy kis dörgés :-)

Visegrádon a már majdnem szokásosnak mondható büfénkben fogyasztottam el a már szokássá vált sajtos-tejfölös lángosomat. Pihentünk és beszélgettünk jó egy órát pár sör mellett, mielőtt továbbindultunk volna. Tervezett indulásunkat csak j_gergo defektjavítása szakította kicsit félbe. A faluból a Kaán-forrásig viszonylag egyszerűen, fáradtság nélkül megtettük az utunkat ahol feltöltöttük a víztartalékainkat és pihentünk 5 percet. Következő megálló már csak Papréten volt.

Előző emlékeimhez képest sokkal rövidebbnek tűnt az út, de lehet hogy csak azért, mert most sokkal kevesebbszer álltam meg és jobb tempóban tettem meg, mint még 1 éve. Most elég volt egyszer szusszanni félúton és a többiek sem hagytak le nagyon: szinte végig láttam a hátukat távolról. Érdekes volt, hogy közben egy igazán nagy (20-30 fős) fiatalokból álló biciklis csoportot is megelőztünk. Adott egy kis sikerérzetet legalább :-)

Miután j_gergo megfordította a hátsó kerekét és SS-é alakította a gépét (“Ne vegyetek Royal fixit! Mindig csak szerelni kell” – Frajti ©), tovább is indultunk még picit felfelé a hegynek. Pontagy ötlete volt az alternatív útvonal, mert így rövidebb ideig kellett elviselni a szar minőségű erdészeti útvonalat és hamarabb jutottunk ki a főútra.

A főúton lefele megtett út élményei talán külön is megérnének egy bejegyzést, most de inkább megpróbálom röviden összefoglalni: tele van idióta autósokkal és motorosokkal. Néha beláthatatlan kanyarban is előznek az autósok, ami nekem már magában is bicskanyitogató – főleg egy ilyen szakaszon – de ehhez még hozzájön az is, hogy a motorosok is jobb esetben a felezővonalon száguldoznak fel és le. Rosszabb esetben kicsit a te sávodban…. Érdemes belegondolni mi van ha két ilyen idióta találkozik. Nem akarok én lenni az áldozatuk. Egyébként az út minősége lefele nagyon korrekt volt. Csak kétszer 20 méteres szakaszon volt botrányosan kátyús, ahol emiatt picit féltettem az életemet. Máshol nyugodtan tudtam 50-60-nal ereszkedni lefele a lejtőn. Azért egyszer kipróbálnám, hogy kevesebb fékezéssel, picit több védőfelszereléssel és gyorsabban milyen lehet onnan leereszkedni.

Ezek után szinte eseménytelen visszajutottunk Pestre, csak kétszer előztük le azt a diákcsoportot akik pihenős punnyadások alatt elmentek mellettünk. Vicces volt hallani őket, hogy mint “ők azok akik felfele indultak” hivatkoztak ránk :-D Az utolsó két kilométeren elkapott minket egy kis nyári zápor, de én ezt is élveztem. Egyszerre sütött a nap és esett az eső :) Szeretem az ilyen pillanatokat.

Összességében nagyon élveztem megint a túrát, csak az esés ne lett volna, de szerencsére azt is viszonylag olcsón megúsztam :-) Szeretném megköszönni a nagyszerű társaságnak ezt az élményt :) Az össztávolság kb 100 km volt és nagyrészt ezt az útvonalat követtük: http://www.gmap-pedometer.com/?r=4525592