Amennyire nehéz volt ez a túra és amennyire elfáradtam, pont annyira éreztem jól magam :-] Jópárszor átélt “Most jó” pillanat – nekem ezt tartogatta a Kitörés 25.

Éjszakai túrák mindig is a kedvenceim voltak, bár aki ismer, tudja, hogy rám ez leginkább biciklis formában volt jellemző :) Gyalogtúrából ez volt a harmadik ilyenem, de első számú élvezeti faktor alapján. Pedig nagyon törtem a fejemet, hogy elinduljak-e rajta. Amikor utánaolvastam a témának és amilyen infók hallomásból eljutottak hozzám, az alapján elég szélsőjobbos fényben jött le az esemény. Aki ismer, tudja, hogy ez mennyire távol áll tőlem. Végül úgy döntöttem, hogy ezzel a felhanggal nem fogok foglalkozni, hanem egyszerűen jó társaságban elmegyek és jól érzem magam :)

A túrának 17:25-kor vágtunk neki, mert szerettük volna kihasználni még a nap fényét, ameddig még van. Utunk először a Városmajorba vezetett, majd kellemesen elbeszélgetve nekiindultunk a hegynek a fogaskerekű vonalát követve. Rögtön szembetaláltuk magunkat Budapest egyik legmeredekebb utcájaként elhíresült Diósárok utcával. Az elején még egész enyhén kezdődött majd szép lassan egyre meredekebb lett és egyre nagyobb levegőket kellett venni és egyre gyakrabban, ahhoz, hogy teljesíthető legyen – Meredeken emelkedett de, nem túl sokáig és leküzdhető stílusban. Két és fél kilométer alatt 220 métert emelkedtünk, ezzel le is tudva a teljes emelés egyötödét.

Széchényi emlékműves ellenőrzőpont és Rékánál tartott megálló után azonban Normafánál elkezdődtek igazán a nehézségek. Irány a sötét erdő – fejlámpák elő. Bár mostanában eső sem volt túl sok és az idő is enyhe volt, szinte azonnal találkoztunk egy a túra maradék részét jellemző körülménnyel. Csacsi rétre lefele menet, már műkorcsolyázókat is megszégyenítő egyensúlyérzékkel próbáltuk magunka vertikálisan tartani és egyben lejutni, annyira nedves és jeges volt az út. A Magyar Szent Korona Országai Vörös-kereszt pecsétjének bezsebelése után már ismeretlen úton indultunk be a susnyásba. Vékonyka egy emberes ösvény volt amivel probléma még nem is lett volna, a nehézség 100 méter múlva kezdődött – agyagos sár, ami a hegyoldalban technikássá és extra óvatosságot igénylővé tette minden léptünket. 400-500 méter ilyen után végre visszajutottunk egy ösvényre amit jobban ismertem és célba vettük a hegy tetején lévő fényes pontot – a kilátót :)

Sárgásan világítva ott lebegett előttünk és mutatta az utat. Az út is elviselhetőbbé vált, a felhők is kicsit eloszlottak ezzel engedve, hogy kellemes holdfény árassza el az erdőt. Rögtön ki is használtam az alkalmat, hogy lekapcsolhassam a lámpámat a holdfényes erdő hangulatát élvezve mehessek tovább :) A nagyon kellemes társaságnak és beszélgetőpartneremnek köszönhetően (örülök Réka, hogy jöttél :)) szinte észrevétlenül fel is értünk a Libegő felső végénél létesített orosz ellenőrzőponthoz.

Egy pecséttel és egy kapucínerrel gazdagabban gyorsan felmentünk a túránk legmagasabb pontjára. Szerencsére innen a Nagy Hárs-hegy kilátójához problémamentesen eljutottunk. Miután Gergő Hűvösvölgynél kiszállt, mi meg egy kellemesen meleg teával frissítettük magunkat, kezdetét vette a túránk legnehezebb szakasza. Bár távolságból már csak 5 kilométer volt hátra és az emelésből is csak 300 méter, mégis ez bizonyult a leglassabb és legtechnikásabb szakasznak. A sárga jelzést követve nekiiramodtunk a Vadaskerti-hegynek ahol egyszerre találkozhattunk a sokezerszázalékos emelkedő kifullasztó hatásával és a csúszós saras talajjal. Ekkor már eléhezve minden egyes felfele megtett és nem visszacsúszott méternek örültem. Bár az Újlaki-hegyig csak 3 kilométert tehettünk meg, mégis ennek a többszőrösének tűnt ez a szakasz. Lefele szerencsére sziklás talajon gyalogolhattunk egy ideig – ekkor már a szintidővel küzdöttünk. Hogy ezt ne legyen egyszerű elérni, az utolsó 1 km brutális sarat tartogatott számunkra. Néha arra kellett figyelni, hogy ne olyan helyre lépjek, ahol térdig elsüllyedek, néha azzal kezdett küzdeni, hogy egyáltalán ki tudjam rángatni a cipőmet a méteres sárból és ne mezítláb menjek tovább :D

Nem sokkal az utolsó ellenőrző pontra érés előtt majdnem megtévesztett minket egy forralt bort osztogató csapat, de felismerve, hogy még nem tartunk ott, megszaporáztuk lépteinket és pár perc múlva a Boróka büféhez értünk még éppen idejében. 7 óra 55 perc alatt jutottunk ide – 8 óra volt a határ :)

Oklevelek átvétele, melegedés és némi étel magunkhoz vétele után már majdnem megnyugodtunk, pedig állt előttünk egy még meg nem oldott probléma – vissza kellett jutni a városba és ez nem ígérkezett olyan egyszerűnek, mint az előre gondoltuk. Meg kellett még találni az éjszakai különjárat indulópontját – mely így utólag megnézve két kilométerre volt a végponttól. Vicces módon pont ez a túrán kívüli 2 km volt majdnem az egész legtechnikásabb része – még éppen fagyott földút rajta nedves jégréteggel – még az eddig is megszokottnál is jobban kellett figyelni, mert egy óvatlan pillanatot azonnali seggre esés jutalmazott. Leküzdve ezt azt a szakasz fél órára rá már magunkkal megelégedve a jól megérdemelt éjszakai buszon üldögélhettünk és szép lassan tarthatott mindenki hazafele megelégedve a maga teljesítményével.

Utólag csak annyit mondhatok, hogy örülök, hogy nem hagytam ki a túrát, mert nagyon jó élményekkel, kellemes beszélgetésekkel, sok “most jó” élménnyel lettem gazdagabb – a terep nehézségét néha brutálisnak éreztem, de ettől is flow élményben lebegtem a túra felében, mert azért be kell vallani, megvan a maga varázsa amikor a sárból próbáljuk kiráncigálni a lábunkat :) Remélem jövőre a 35-ős távjára is tudunk menni és hasonlóan jó élményeket tartogat majd az nekünk. Néha biztos átkozni fogom majd magamat közben, de jó lesz :)

Ui.: Garmin connect link