Itt üldögélek egy töknyi maté tea felett és mivel még nem hűlt ki eléggé, az élet nagy dolgain elmélkedek :) Válaszokat nem sokat találtam, azok is valószínűleg csak nekem működnek – de leírom az én kérdéseimet, hátha azok mást is elgondolkodtatnak és saját választ talál rájuk.

Lehetőségem van követni pár embert akiket barátoknak tekintek. Néha úgy érzem részese vagyok életüknek akár azt beszélgetések, akár blogok, akár twitter formájában osztják meg és 1-2 megnyilvánulásukkal nagyon elgondolkodtattak. És ehhez természetesen hozzá jön még az is, hogy saját tapasztalataimból is tudok egy picikét meríteni.

Mi tud összetörni egy egót teljesen? Mi rombolja nullára az önbizalmat? Egyik válasz erre, az az eset, amikor az ember úgy érzi, hogy nincs rá szükség. Lehet akár ez egy hónapokon keresztül tartó hiábavaló munkakeresés vagy amit az esetü(n)kben tapasztalok, az egy szakítás fájdalma, amikor a szeretett lénynek nincs ránk szüksége.

Mennyi és milyen csalódás kell érje az embert ahhoz, hogy kijelentse (egy időre), hogy neki itt és most annyi, hogy nem akarja tovább csinálni, hogy nem hisz abban hogy valaha lesz jobb? Számszerűsíteni nem tudnám de akkor is elgondolkodtat, hogy mi vezet ide… Egy rosszul sikerült kapcsolat, aminek évek óta vége van és mégsem tud továbblépni rajta az ember? Miért nem tud?

Látok példát arra, aki egy hét távlatából van elkeseredve és személy szerint ezt meg is értem. Egy hét nem sok idő és az az elvem, hogy a negatív érzelmeket is át kell élnünk és nem szabad magunkba fojtanunk. Ez is a továbblépés egyik állomása és ha kihagyjuk, akkor nem lesz teljes a felépülés folyamata – majd később vissza fog ütni. Hogy ez gyász 3-4 hónap után mivé alakul az még érdekesebb kérdés. Van aki az ideje 90%-ban derűs és van aki pont az ellenkezője, pedig csúnyán és nagyvonalúan kifejezve magam, ugyanaz a veszteség. Ugyanaz de ugyanakkor teljesen másképpen kezeli a két ember. Mitől függ ez? Döntés kérdése vagy pedig az eddig átélt csalódások edzették meg az embert és már könnyebb túllépni?
Sajnos nem tudom – most csak élvezem, hogy ezúttal a szerencsés pozitív oldalon vagyok. Ennél már csak azt furcsább megfigyelni, amikor valaki 2-3 éves szakításából nem tudott talpra állni. Elgondolkodtat, hogy vajon miért ragaszkodik és miért nem tudja elengedni? Ilyenkor kevernék le legszívesebben egy pofont természetesen csak jó szándékkal, hátha magához tér az ember és észreveszi mit művel, de ez nem az én feladom. Arra, hogy a változás az élet természetes velejárója és inkább el kell fogadni, mint hogy küzdjünk ellene, (bár nagyon szívesen segítenék) nem az én tisztem megtanítani. Nem is vagyok benne egyáltalán biztos, hogy lehet-e ezt tanítani – maximum csak megpróbálhatok példát mutatni és reménykedek benne, hogy ezúttal még a hibáim ellenére is jó példa vagyok. Hátha megpróbál változtatni és észrevenni, hogy ezt másképpen is lehet. De addig is ahogy szokták mondani, ha nem akar változtatni rajta, akkor még nem fáj eléggé. (És igen, vannak olyan emberek akik már pszichológust igényelnek, mert tényleg depressziósok, de hiszek benne hogy a többség nem ilyen, csak egy erős elhatározás hiányzik. És igen, néha nekem is kellene még ilyen :))

Mindenesetre az aktuális foreveralone-oknak küldeném az alábbi számot, azzal a kis feladattal, hogy figyeljetek az apródra :)

Tea kihűlt és elfogyott – Icarus sufnifilozófiaórája mára bezár – holnap egy talán megfoghatóbb témával talán visszatérek :)