És ez a nap is eljött … avagy

Mit nem sikerült tenni az utazás előtt? Bingó, eltaláltátok! Pihenni egy kiadósat. (Mondjuk miért is megy el az ember szabira, ha nem pont ezért.)

Ahogy a hét többi napja, a csütörtöki napom is még azzal telt, hogy elintézzek pár dolgot. Beszerezzek még hiányzó gyógyszereket, amik keves helyet foglalnak, de cserébe bármikor jól jöhetnek, barátokkal talalkozni, ha már legközelebb csak novemberben látom őket, és rendet rakjak, hogy ne atomháború utáni állapotok várják azt, aki a virágaimat fogja öntözni…

Summa summárum, csütörtökön 9-re jutottam csak haza Gyömrőre, és elaludni is csak 21:45 körűl sikerült, az sem volt pihentető. Mindenkit megvédendő, nem mellékelek képet magamról, inkább nézzétek ezt a napfelkeltét:

View this post on Instagram

Szep jo reggelt :) T-0 #toparis #caminofrances #elcamino #caminodesantiago

A post shared by Csaba Matyas-Peti (@_myronman_) on

A maguk nemében a repülőgépek még mindig ijesztőek. Értem és tudom a fizikáját, de mindig kicsit ijedtséggel vegyes ámulattal gondolok bele, hogy többszáz tonna fém emelkedik több ezer méteres magasságokba. Hát még, hogy csak kicsit fejlettebb technológiával az ugyanaz kilométerekre is kiterjeszthető… Az emberi találékonyság lenyűgöző. Medzsik! 

 

Na de kicsit eltértem a tárgytól – vissza Párizshoz: az órás buszozás után sikerült kicsit összezavarni magam: nem azt mondom, hogy eltévedtem, de szerencse, hogy lassú voltam, mert legalább az irány is rossz volt. Tájolás, energia és víztartalékaim feltöltése után kezdhettem is a “kötelezők” megnézésével. Diadalív – Párizs Hősök tere – miért kell minden valamire való látnivalót 5 sávos “körforgalommal” körbe venni? A Moulin Rouge engem annyira nem nyűgözött le – lehet hogy inkább egy zenés estre kellene benézni – az épület kintről semmi extrát nem nyújt a Pesti replikához képest, ellenben a Sacre Bleu (tudom, hogy az Sacre Couer – nem hülye vagyok, csak a humorom rossz) lenyűgözően szép volt kivülről.  Innen a belváros fele vettem az utamat a hatékonyság jegyében és a királyi palotát céloztam meg, ha már éppen útba esett.

Louvreból most egy piramisos szelfi éppen elég volt (nincs egy hetem most sajnos) majd inkább megnéztem, hogy a toronynak tényleg van-e őre… az nem volt, de különösen jól szórakoztam egy valószínűleg koreai páron, akik legalább fél órát selfieztek, majd ennek köszönhetően lecsúsztam a luxemburgi kert nyitva tartását (fene sem gondolta, hogy 7-kor zárni fogják és be senkit nem engedtek, csak ki). Igen, lassú voltam. Tanulság no. 1: ne pakoljam fel ennyire a táskámat.

View this post on Instagram

Tokyo tower replica #paris #caminofrances #elcamino #caminodesantiago

A post shared by Csaba Matyas-Peti (@_myronman_) on

Ha már így alakult, akkor pont szerencsésen a kék órában leptem meg a Tokyo tower mását, majd neki kezdtem az éjszaka átvészelése tervnek. Igen, ezt a részét nem (ezt sem) gondoltam át az utazásnak rendesen. 2 óra könyvolvasásokkal megszakított didergés után azt a tippet kaptam egy pentaque-ozó cuki francia lánytól, hogy próbálkozzak meg a Montmartre-tal, mert ott talán nyitva van egy templom (gondolom felismerte a fésűkagylót) ((spoiler: nem volt)), ennek örömére metróztam egy jót. Elektromos jegyrendszer for the win! Ellenben tanulság no. 2: ha a franciák azt mondják 200 step, ne higyjetek nekik, az lépcső, nem pedig lépés. Szóval miután megmásztam a Baltai-lépcső kicsinyitett mását, ismét a Szent Szív katedrálisnál találtam magam, és az éjszaka maradandó részét itt töltöttem könyvet olvasva és néha-néha átmozgatva magam, hogy ne fagyjak a lépcsősorhoz. A katedrális éjszaka is lenyügöző. 

Végül 5-re ismét átvágtam a városon, hogy Gare Montparnasse találjam magam és aludtam 3 órát, ameddig szép lassan szedelőzködni lehetett a TéZséVéhez. Menő 200-zal száguldva 800 kilométert megtenni vonattal. Viszont kicsit “rossz” ezt mondani, de nekem a Bayonne -> SJPDP alig 1 órás vonatozás definiálta újra a vadregényes kifejezést: egyik oldalon csodàlatosan szèp hegyi folyócska, másikon a pireneusok csúcsai. Eddig a Kolozsvár irányaiban vonatozott Király-hágó és Sebeskőrös vitte a prímet.

Ideérve meg sikerült találni egy kellemes kis szállást 10 euróért, aminek az ablakából ez látszik:

View this post on Instagram

:)

A post shared by Csaba Matyas-Peti (@_myronman_) on

Na de most, hogy lassan végére ér a szieszta (totál elfeledkeztem róla, hogy itt ez ennyire komoly), megpróbálok betermelni egy zarándok menűt és kialudni magam holnapra :) 

 

Hogyan készülök a Caminóra?

Rég írtam már, de ennek egyszerű oka van: az elmúlt hetek leginkább előkészületekkel teltek.

Fizikai: 

Páran, akik facebookon / twitteren / instagramon / stravan követnek, szóvá tették, hogy sokat túrázok mostanában. Hát igen :)

Úgy voltam vele, hogy abból baj nem lehet, ha a cipőmet betöröm, próbálgatom a felszerelésemet és próbálom a legtöbb hibát már itthon elkövetni. 20-30 kilométeres túrákra céloztam elsősorban (amennyire elnéztem a javasolt szakaszokat, ez az átlagos), de rövidebbek is becsúsztak, ha éppen úgy alakult a társaság. 

Volt köztük 10 kilométeres stabilos rendezésűtől elkezdve, 20 kilométeres 1000 szintes és 30 kilométeres alig szintes Magyar Hősök Túrasorozatoson keresztül mindenféle is. Hiszek benne, hogy amit ki lehetett próbálni, azt ki is próbáltam itthon. Az első (technikailag harmadik, de erről majd később) nap lesz valószínűleg a legnehezebb, ha a szintet nézem (27 km és 1200 m szint felfele a Saint Jean Pied de Port –  Roncevaux). A többi relatív lapos (Első fele és Második fele). Maximum a vége fele lesz pár hegy. Nem azt mondom, hogy teljesen frissen, de a 30-as túra után is relatív kipihenten tudtam következő nap kelni. Nem vagyok naív – bizonyára lesznek olyan dolgok, melyeket csak majd ott helyben tudok majd megtapasztalni, de remélem, hogy a legtöbb lehetséges szívásba még itthon belefutottam, ami a fizikális felkészültséget jelenti. 

Azt terveztem, hogy az első héten tartom magam a guidebookok által javasolt szakaszokhoz (maximum 1 település elcsúszás lehetséges, mert a meghallgatott tapasztalatok szerint mindenki a guidebookok szerint száll meg, máshol könnyebb szállást találni) és csak 1 hét elteltével akarok módosítani a szakaszokon annak függvényében, hogy mennyire jól bírom. Azt mindenképpen el akarom kerülni, hogy az első pár nap extra kipihenten azt érzem, hogy +10 kilométereket meg tudnék mondjuk tenni, de utána lábra sem tudok állni. 

Eddig amúgy úgy látom, hogy kb 30-35 nap körül végig tudám majd sétálni a távot. 

Lelki:

A “lelki” felkészültség jelenleg elsősorban abban merül ki, hogy próbálom a munkában egyre inkább felkészíteni a kollégákat, hogy nem túl sokat fognak hallani felőlem majd másfél hónapon keresztül. Próbálom a juniorokat arra nevelni, hogy a) keressenek legalább egy megoldási javaslatot a megoldandó feladatra, mielőtt segítségért folyamodnak és b) nyugodtan merjenek kérdezni, nem bűn az, ha valaki elakad és nem tudja hogyan tovább, ellenben szememben az már inkább, ha nem jelzi, és nem próbál ez ellen tenni. Reménykedem benne, hogy ezekkel és a megfelelő segítséggel, nélkülem is meg fogják tudni oldani a problémák nagy részét, még akkor is ha ez részemről és részükről is a komfort zónából kilépés lesz. Ők sokat fognak tanulni, én meg végre – ha már nem tudok mindig delegálni, legalább rákényszeritek másokat, hogy a delegálandó feladatokat valahogy átvegyék. 

Párszor már felmerült az a kérdés, hogy miért is megyek én caminóra? Mint általában semmi sem, ez sem egy egyszerű kérdés: 
a) amit kezdésként le kell szögezni, nem vagyok vallásos, szóval a hagyományos értelemben nem zarándoklat lesz ez. 
b) ugyanakkor azt érzem, hogy rám fér végre egy hosszabb pihenés. Egy pihenés, amikor nem kell végre a hétköznapi problémákkal foglalkozni 
c) nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ennyire a komfort zónámból kilépve, amikor már 2-3 hete úton vagyok és még ennyi van hátra, akkor miket fogok érezni, gondolni, tenni. 
d) már 5 éve, az előző munkahelyemen is erre készültem mint “sabbatical” szabi. 
e) abból sem lehet baj, ha pár kilót leadok, mielőtt elkezdem a jövő évi triatlonos felkészülést. 

Mint olvashatjátok, elég jól sikerült racionalizálni magam előtt ezt az utat :) 

Felszerelés: 

Szeretném azt gondolni, hogy már a legtöbb szükséges felszerelés megvan, amire reális esély van, hogy kellhet. A táskától elkezdve, amit már lassan 2 hónapja használok (és miatta sokan értetlenkedve néznek rám, hogy minek megyek ekkora (45 liter közeli) táskával laza tízes túrákra), zoknikon, kis helyen is elférő összenyomható bögrén keresztül a már betört bakancson át, nulladik közelítésben azt hiszem, minden érdekes dolgot beszereztem. Biztos lesz olyan, hogy csak a tizedik napon jut eszembe valami, de remélem, hogy a következő blogot olvasva relatív kevés ilyen marad. Ennél részletesebben nem akarok kitérni a témára. Az előbb linkelt blogger elég jól írt mindenről. Én majd utólag fogok, ha már tényleges tapasztalatom is lesz. 

Utazás és út: 

A tervek eddig relatív egyszerűek: 
– Szeptember 21-én megy a repülőm Párizsba
– November 5-én már munkanap lesz itthon 

Ez a kettő constraint van, amikkel számolnom kell. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan is legyen az odafele út, végül arra jutottam, hogy pénteket párizsi városnézésre szánom, és szombat hajnalban megyek tovább TGV-vel Bayonne-ba és onnan tovább Saint Jean Pied-de-Portba. Ott alszom egy jót és vasárnap reggel már a Piereneusok megmászásával kezdem. 

capture.PNG. 

Ezen túl csak annyival számolok, hogy remélhetőleg kb. 30 nap múlva Santiego-de-Compostellában veszem át a zarándok útlevelemet, és 2-3 nap múlva Muxaiban vagy Finisterreben fogok megszállni. Hogy onnan hogyan tovább, az egy nagyon jó kérdés :) 

Eddig alternatívaként a következők merültek fel: 
a) -> Santiago busszal és onnan Barcelona, majd Pest repülővel – Barcelonában 1-2 napot elöltve
b) -> Santiago busszal, Porto busszal és onnan repülő
c) -> Santiago busszal, gyalog a portugál úton Porto fele, ameddig csak időm engedi, és onnan repülő

Még nem döntöttem és valószínűleg Muxiáig nem is fogok. 

Ami még hiányzik: 

Igazából már nem sok van hátra. Két hetet még “túl kell élnem”. Túrázások és Magyar Gó Szövetséges adminisztratív teendők várnak még rám. 

Át kell néznem még a listámat, hogy milyen gyógyszerből nem pakoltam be pár darabot. Pénzt kell még váltanom és még egy Párizs->SJPDP vonatozást nem intéztem el. Visszafele minden jegyet majd utolsó pillanatban tervezek megvenni, amikor már tényleg látom, hogy mikorra lesz rájuk szükség. 

Updatek merrefele: 

Hogy merre is vagyok éppen, még nem döntöttem el, hol fogok beszámolni. 

Ha szépet látok, megpróbálok róla szépségét legalább részben visszaadni tudó képet készíteni, és azt instagramon meg fogom osztani. Ha időm és kedvem is engedi, ide is fogok majd írogatni a napi tapasztalatokról, de erre nem akarok majd rágörcsölni. Arra is van egy kis esély, hogy stravan is fent lesznek a napi szakaszok, ha órám és powerbankom is bírja majd aksival. 

Szénás kör

Pár héttel ezelőtt hallottam először erről az útvonalról, amikor egyik túrázós haverom posztolt egy gyönyörű szép érmet. Hosszas “halasztgatások” és újratervezések után szombaton megküzdöttem egyért én is :)


És itt sajnos a küzdést szó szerint kell érteni. Be kell vallanom, amikor kinéztem magamnak az útvonalat, akkor nem hittem, hogy ennyire kiszámolt lesz a teljesítés. Az egész úgy indult, ahogy mostanában: a hétvégére tervezett útvonalaimat kitettem facebookra, hátha valaki csatlakozna hozzám, és Zsolti munkatársamnak megtetszett az ötlet. 

Szóval szombat reggel 8-kor bepattantunk a kocsiba, 8:30-ra már Solymáron is voltunk. Az első QR kód lecsippantásával kezdődhetett is a túra. Irány Alsó-Jegenye völgy, amihez nekem kellemes emlékek kapcsolódnak és egyik kedves placcom Budapest közelében. Hangulatos fás terület csörgedező patakkal és árnyékkal. 

Akkor realizáltam, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet, amikor a Remete-hegyre felfelé sűrű elnézések közepette türelmet kértem Zsoltitól és 1-2 percre megálltam pihenni. Remete-hegyről lefele a kéken annyira nem esett jól (a végére azért a térdemet is éreztem), de szerencsére innen már gyorsan az első ellenőrző ponton voltunk. QR kód, gyors kulacs töltés és irány tovább a Csergezán kilátóhoz. Ez a szakasz szerencsére relatív eseménytelenül telt. Időben benyomva egy energiaszeletet a közeledő eléhezést sikerült elkerülni és új útvonalakat megismerve egész gyorsan a második ellenőrző ponton találtuk magunkat, majd onnan a kilátónál. 10 perc pihi, lábszellőztetés, gyors körbenézés és mentünk is tovább Nagykovácsi felé. 

Nekem sajnos ekkor jött a túra mélypontja. :( 

Már jártam a környéken párszor geoládázni és tudtam, hogy merre vezet fel az út a Szénásra, jártam is rajta, de akkor nem ilyen volt… Ha jól számolom felfele 4-5-ször kellett Zsolti elnézését kérnem és leülnöm, mert egyszerűen nem jutottam levegőhöz. Ebben a melegben és páratartalomban olyan volt, mintha semmi oxigéntartalma nem lett volna a belélegzett levegőnek. Amint elindultam, a pulzusom azonnal 170 körülre ugrott és makacsan tartotta ott magát a következő pihenőmig…. (Miheztartást végett: nekem 194 a max pulzusom és amikor 170 körül járok, az már egy tempósabb edzésnek számít a thresholdom környékén) 

De mindegy is – lényeg a lényeg, valahogy felküzdöttem magamat a Szénás tetejére és csak az nyugtatott meg, hogy innen már kvázi csak lefele kell menni. Abban legalább jó vagyok. Itt már Zsolti esett szét (rég ment ilyen hosszú távot saját bevallása szerint) és nem tudta tartani a tempómat lefele, szóval kicsit visszavettem. Szerencsére pont kiszámolva, 8:55-ös bruttó idővel vissza is értünk Solymárra, amivel éppen szintidő alatt futottunk be.  

Annak ellenére, hogy ennyire kiszámolva értünk vissza, mégis sikeresnek tartom a túrát. Utoljára kb. 4 éve voltam ekkora gyalogtúrán, és akkor majdnem 15 kilóval vagy még többel is könnyebb voltam. Van egy szép érmem és tapasztalatot is szereztem. 

Egyik célja az volt túrának, hogy kipróbáljam és szokjam a felszerelésemet, amit a Caminora tervezek vinni:
– A Fjallraven Abisko Friluft 45 táskám nagyszerűen vizsgázott (mondjuk, ezt reméltem is) és a végére sem éreztem azt, hogy most azonnal le akarnám venni, pedig 7-8 kilóra volt pakolva.
– Nálam voltak a túrabotok is, amit használni tervezek, de igazából most elő sem szedtem.
– A kulacsok nagyon klasszak, csak még a helyüket kell megtaláljam: el kell döntenem hogy a táska oldalzsebeiben akarom-e őket tárolni vagy valahol karabinerrel fityegni hagyni.
– Viszont ami nagyon nem működött, az Quechua NH500-as túrarövidnadrágom. Már 10 kilométer után teljesen átizzadtam, de cserébe az izzadtságot sem vezette el. Még szerencse, hogy vittem magammal egy csere rövidnadrágot, ami az időhöz képest elég komfortos volt a túra maradék részére. 

A száraz részletek után viszont, hogyan is tovább? 

Ha csak ezt a túrát nézem, akkor még idén, ha jobb idő lesz, meg szeretném próbálni ugyanezt a távot. Hiszek benne, hogy normális időjárás esetén 7 óra körül le tudnám sétálni, sokkal jobban érezve magamat közben. Na meg kapnék érte elvileg egy szép kis ezüst színű medált is… 
Hosszútávon pedig szemezek a 75 kilométeres távval, mert az útvonalát elnézve az is csodálatos helyeken vezet és nem sokkal több szint van benne (csak egy Pilistető). Valószínűleg ezzel viszont már csak Camino után teszek próbát – annál hamarabb balgaság lenne. 

Ha már egy egész bejegyzést szenteltem neki, szerepeljen itt a linkje a körnek: https://szenaskor.hu/ 

T-372

“Kellemes” kis 26 fokban üldögélek a teraszon és ha már nem tudok aludni, próbálom összeszedni a gondolataimat, amennyire ez az időjárás engedni: 

A két nappal meghosszabbított hétvégémet 2 év után újra Gyékényesen és Nagyatádon töltöttem és rengeteg érzést kavart fel mindez bennem: 
Láthattam legjobb barátomat végre Ironmanné válni. Elérni egy olyan célját, amiért már több éve dolgozik és amiben mindig is próbáltam legjobb tudásom szerint támogatni és mellette lenni. Már a Kaposvári verseny befutója is egy fajta katarzis volt, de az atádi befutó volt az igazi megkoronázása a munkájának. És tudjátok mit? Tudom, hogy igazából neki az útja csak most kezdődik. Már elhiheti, hogy ha valamit fejébe vesz és komolyan dolgozik érte, akkor azt sikerülni is fog véghez vinni. 

 

Végignézve ez útját versenyein pálya mellől egyre inkább csak ért bennem a gondolat. A rajt “szokásos” zenéitől még mindig feláll a hátamon a szőr és még mindig kiráz a hideg. Bár 2 év telt már el az IM-em óta, de újra ott szeretnék lenni. Én is újra át akarok futni azon a célkapun és része akarok lenni az érzésnek nem csak a pálya mellől, akármennyire is hálás feladat az. 

Nézve a díjátadón a küzdőtérben ülő finisher pólóban üldögélő embereket, én is egy szeretnék lenni közülük. Pályáról szeretnék szurkolni Bandi bának és nem csak pálya mellől. 
2020-ban akartam visszatérni a teljes távhoz és nagyon fontolva haladni, de 2019. augusztus 10. lesz ezek után a célom. Nem akarok még egy évet várni arra, hogy a pályára léphessek. 

És hogy mi a cél? Ahogy mondják, “Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz.” Az az álmom jövőre, hogy elhozom a legtöbbet javító versenyző címét. Idén ehhez a címhez kb 3 óra 20 perces javításra volt szükség és feltehető, hogy jövőre nem sokat változik ez. A 15:20-as teljesítésemből kiindulva sub 12-es időt kell csinálni… 1:30-as úszás, 5:30-as bringa, 4:45 körüli maraton + depók. 

Teljesíthető és elérhető cél? Ha a maximumot hozom ki magamból, megfelelő edző és diéta mellett, akkor annak gondolom. Egyszerű lesz? Nagyon nem. :)
Hogy a közelébe tudjak kerülni, holnaptól újra bringáznom kell. Amint visszajöttem november elején Spanyolországból, újra úszni és futni. Most nem lesz időm mindenféle kerülőútra… 

Nincs túl hideg biciklizni?

Nincs!


Hosszabb válaszom: Túl hideg elég ritkán van. Mínusz 15-20 körül már elég kényelmetlen a biciklizés a sok réteg miatt, de szerencsére ilyen utoljára 2 éve lehetett. Addig meg éljen a megfelelő réteges öltözködés. Ilyenkor már kell a kamásli, kell a bankrablósapka és kell a téli kesztyű de hát istenem – jobb mint dugóban ülni :)

Cycling in Winter

Ami igazából veszélyes szerintem az a csúszós út. Az ónos eső, a nagyon vékony réteg hó, az éppen elkezdődő eső és az összetömörödött jég a vidéki utakon. Minden más elég jól kezelhető a téli bringázásban :)