Bár páratoknak már örömködtem, hogy múlt héten sikerült lefutni a Vivicittát, csak most sikerült erőt vennem magamon, hogy leüljek végre blogolni róla :)
De először is: miért is csapó kettő?

Mert már évekkel ezelőtt (2007-ben) egyszer lefutottam ezt a távot, bár abból nem sokra emlékszem. Egy a biztos: akkor nem éreztem ekkora kihívásnak mint most :)
5 évvel ezelőtt kb 20-25 kilóval lehettem könnyebb és mindennapos volt akkor az 5-6 kilométer futás :) Akkor egy kis zenés rutinedzés lehetett, mert csak az maradt meg bennem, hogy merre futottunk el az pedig nem, hogy hol készültem teljesen ki :D

Most ennél kicsit nehezebb dolgom volt azért. Istenigazából azért választottam magamnak a Vivicittának a 12 kilométeres távát, mert erről éreztem azt, hogy nem egyszerűen de meg tudom csinálni. Tökéletes cél volt, mert fejlődnöm kellett hozzá de ugyanakkor annyira lehetetlen sem volt, hogy ne tudjam teljesíteni. Az edzést igazán március elején kezdtem el és ekkor még csak 45 perc, körülbelül 6 km ment normálisan megszakítás nélkül. Ezt kellett feltornáznom a duplájára. Mint láthatjátok ez sikerült is :) Egyre jobban növeltem a lefutandó időt és távolságot és szép lassan elértem az 1 órás limitet és a körülbelül 7:30-as kilométereket.

1 héttel a verseny előtt már az 1 óra nem mondom, hogy lazán, de elég jól ment és ekkor már a célom leginkább az volt, hogy a szintidőt és záróbuszt legyőzzem. Még egy hetet ráedzettem és már ment 7:10-el is a kilométer. Szombaton még lefutottam egy 8 kilométeres edzést, tekertem egy rövidet Nightride-on és már el is jött a nagy nap.

Vasárnap:

Reggel egy jó nagy adag krumplival kezdtem és elég lengén öltözve (rövidnadrág és rövid ujjú póló – mindenki fagyoskodott, aki csak rámnézett :D) elindultam be a Margit-szigetre, a verseny helyszínére. Viszonylag korán (10:15-kor) értem oda, de ez pont jó volt nekem arra, hogy összefussak pár emberrel a csapatból, amihez csatlakoztam (DK Team) :). Egy kis bemelegítés után beálltam a rajtpozícióba és negyed órán keresztül fagyoskodva vártam hogy szép lassan induljunk. Najó, annyira nem panaszkodok, mert igazán lerövidítette a negyed órát a sok szép futó lány látványa :)

Lényeg a lényeg, szinte pontosan 11-kor el is kezdődött a futás. A vége mint szokott lenni szép lassan indult meg, legalább 5-6 perccel az eleje után. Először azt gondoltam, hogy majd a saját tempómban fogok futni, de végül annyira elkapott a gépszíj, hogy elkezdtem követni a körülbelül 6 perces iramfutókat és csodák csodájára nem is túl nagy küzdelem árán tudtam is velük tartani a tempót. Kicsit megviselt a hideg és az egész napra jellemző szembeszél de egész jól tudtam futni az előttem lévőkkel és a gps is elég hihetetlennek tűnő 6 perces kilométereket mondott be.
Sajnos ekkor szép lassan kezdtem kifáradni. Megtapasztaltam, hogy az Alagút ami biciklivel egész kellemesnek tűnik, futva nagyon érezhetően emelkedik, viszont ennek hála azt is megtapasztalhattam, hogy visszafele megkerülve a hegyet, az milyen kellemesen lejt.
A belesétálásokat körülbelül a Lánchídnál (a táv felénél) kezdtem el és már már kezdtem elveszteni a lendületemet, de valahogy még megpróbáltam kitartani. Megnyugtatott az a tudat, hogy a mobil szerint még mindig jóval a tervezettnél gyorsabb kilométereket futottam és hogy edzésnél is sikerült már lefutni a távot, akkor az kizárt, hogy élesben ne sikerülne. Lánchíd után elvonszoltam magam a parlamentig (nagyon sokat segített h iszonyat gyakran járok arra és ismerem a távokat) majd onnan a Jászai Mari térig. Nem kicsit segített az is kitartani, hogy időnként voltak páran akik az egyenpóló alapján ráismertek a csapatunkra és biztattak, hogy menni fog :). A szigetre már kicsit fájos lábbal érkeztem meg, de hihetetlen sokat segített h megláttam a 11-es táblát, ami azt jelezte hogy már csak 900 méterem volt hátra. Ekkor már nem volt szabad feladni.

Beleadtam apait és anyait és valahogy bevonszoltam maga a célba ennek nem kicsit örülve :) Alább láthatjátok, hogy mennyire is :

Nettó időm 01:18:36 lett, ami nem is rossz ahhoz képest, hogy előtte arra gyúrtam h meglegyen a szintidő. 7:10-re edzettem és a versenyen ezt sikerült 6:33-ra kihozni amit hihetetlenül jó eredménynek könyvelek el és nem hittem volna hogy sikerülni fog.

Azt hiszem még kicsit túl is hajtottam magam, aminek volt pár következménye. Először is egy kellemesen nagy piros folt jelent meg a bal mellbimbóm felett és megtanultam hogy miért lehet jó ötlet szerezni valami aláöltözött vagy pedig hogy miért is olyan ötletes a következő reklám :D

Másik következménye az volt, hogy szinte egész délután elég erőteljesen fájt a lábam és az izomláz miatt hétfőn is eléggé éreztem még, hogy nehezemre esik a mozgás. A hét folyamán még éreztem, hogy a bal lábamban valami nem tökéletes, mert kicsit fájdalmas volt mindenféle mozgás, ami a talpam használatát igényelte. Szerencsére ez mára, 1 hét elteltével elmúlt. Ahogy szokták mondani – no pain, no gain. Egyedül azt sajnálom, hogy emiatt le kellett mondanom egy kellemes bringatúrát az ünnepek alatt, de hát ez van.

Egy a biztos: nem ez volt az utolsó futóversenyem, hanem csak a kezdet egy szép hosszú cél, az Ironman irányába :) Kedvet kaptam a hozzá vezető úthoz és hogy bejárása során valami hasonló dicsőségfalat hozzak össze:

Ui.: Fogyókúrám -8 kg-nál tart és már olyanok is rákérdeznek, hogy fogytam-e, akik sem a blogomat nem olvassák, sem twitteren, sem facebookon nem követnek. Ugye nem kell mondanom, hogy ez kellemes büszkeséggel és erővel tölt el :) Távol van még a célom, de így menni fog.