És ez a nap is eljött … avagy

Mit nem sikerült tenni az utazás előtt? Bingó, eltaláltátok! Pihenni egy kiadósat. (Mondjuk miért is megy el az ember szabira, ha nem pont ezért.)

Ahogy a hét többi napja, a csütörtöki napom is még azzal telt, hogy elintézzek pár dolgot. Beszerezzek még hiányzó gyógyszereket, amik keves helyet foglalnak, de cserébe bármikor jól jöhetnek, barátokkal talalkozni, ha már legközelebb csak novemberben látom őket, és rendet rakjak, hogy ne atomháború utáni állapotok várják azt, aki a virágaimat fogja öntözni…

Summa summárum, csütörtökön 9-re jutottam csak haza Gyömrőre, és elaludni is csak 21:45 körűl sikerült, az sem volt pihentető. Mindenkit megvédendő, nem mellékelek képet magamról, inkább nézzétek ezt a napfelkeltét:

View this post on Instagram

Szep jo reggelt :) T-0 #toparis #caminofrances #elcamino #caminodesantiago

A post shared by Csaba Matyas-Peti (@_myronman_) on

A maguk nemében a repülőgépek még mindig ijesztőek. Értem és tudom a fizikáját, de mindig kicsit ijedtséggel vegyes ámulattal gondolok bele, hogy többszáz tonna fém emelkedik több ezer méteres magasságokba. Hát még, hogy csak kicsit fejlettebb technológiával az ugyanaz kilométerekre is kiterjeszthető… Az emberi találékonyság lenyűgöző. Medzsik! 

 

Na de kicsit eltértem a tárgytól – vissza Párizshoz: az órás buszozás után sikerült kicsit összezavarni magam: nem azt mondom, hogy eltévedtem, de szerencse, hogy lassú voltam, mert legalább az irány is rossz volt. Tájolás, energia és víztartalékaim feltöltése után kezdhettem is a “kötelezők” megnézésével. Diadalív – Párizs Hősök tere – miért kell minden valamire való látnivalót 5 sávos “körforgalommal” körbe venni? A Moulin Rouge engem annyira nem nyűgözött le – lehet hogy inkább egy zenés estre kellene benézni – az épület kintről semmi extrát nem nyújt a Pesti replikához képest, ellenben a Sacre Bleu (tudom, hogy az Sacre Couer – nem hülye vagyok, csak a humorom rossz) lenyűgözően szép volt kivülről.  Innen a belváros fele vettem az utamat a hatékonyság jegyében és a királyi palotát céloztam meg, ha már éppen útba esett.

Louvreból most egy piramisos szelfi éppen elég volt (nincs egy hetem most sajnos) majd inkább megnéztem, hogy a toronynak tényleg van-e őre… az nem volt, de különösen jól szórakoztam egy valószínűleg koreai páron, akik legalább fél órát selfieztek, majd ennek köszönhetően lecsúsztam a luxemburgi kert nyitva tartását (fene sem gondolta, hogy 7-kor zárni fogják és be senkit nem engedtek, csak ki). Igen, lassú voltam. Tanulság no. 1: ne pakoljam fel ennyire a táskámat.

View this post on Instagram

Tokyo tower replica #paris #caminofrances #elcamino #caminodesantiago

A post shared by Csaba Matyas-Peti (@_myronman_) on

Ha már így alakult, akkor pont szerencsésen a kék órában leptem meg a Tokyo tower mását, majd neki kezdtem az éjszaka átvészelése tervnek. Igen, ezt a részét nem (ezt sem) gondoltam át az utazásnak rendesen. 2 óra könyvolvasásokkal megszakított didergés után azt a tippet kaptam egy pentaque-ozó cuki francia lánytól, hogy próbálkozzak meg a Montmartre-tal, mert ott talán nyitva van egy templom (gondolom felismerte a fésűkagylót) ((spoiler: nem volt)), ennek örömére metróztam egy jót. Elektromos jegyrendszer for the win! Ellenben tanulság no. 2: ha a franciák azt mondják 200 step, ne higyjetek nekik, az lépcső, nem pedig lépés. Szóval miután megmásztam a Baltai-lépcső kicsinyitett mását, ismét a Szent Szív katedrálisnál találtam magam, és az éjszaka maradandó részét itt töltöttem könyvet olvasva és néha-néha átmozgatva magam, hogy ne fagyjak a lépcsősorhoz. A katedrális éjszaka is lenyügöző. 

Végül 5-re ismét átvágtam a városon, hogy Gare Montparnasse találjam magam és aludtam 3 órát, ameddig szép lassan szedelőzködni lehetett a TéZséVéhez. Menő 200-zal száguldva 800 kilométert megtenni vonattal. Viszont kicsit “rossz” ezt mondani, de nekem a Bayonne -> SJPDP alig 1 órás vonatozás definiálta újra a vadregényes kifejezést: egyik oldalon csodàlatosan szèp hegyi folyócska, másikon a pireneusok csúcsai. Eddig a Kolozsvár irányaiban vonatozott Király-hágó és Sebeskőrös vitte a prímet.

Ideérve meg sikerült találni egy kellemes kis szállást 10 euróért, aminek az ablakából ez látszik:

View this post on Instagram

:)

A post shared by Csaba Matyas-Peti (@_myronman_) on

Na de most, hogy lassan végére ér a szieszta (totál elfeledkeztem róla, hogy itt ez ennyire komoly), megpróbálok betermelni egy zarándok menűt és kialudni magam holnapra :) 

 

Hogyan készülök a Caminóra?

Rég írtam már, de ennek egyszerű oka van: az elmúlt hetek leginkább előkészületekkel teltek.

Fizikai: 

Páran, akik facebookon / twitteren / instagramon / stravan követnek, szóvá tették, hogy sokat túrázok mostanában. Hát igen :)

Úgy voltam vele, hogy abból baj nem lehet, ha a cipőmet betöröm, próbálgatom a felszerelésemet és próbálom a legtöbb hibát már itthon elkövetni. 20-30 kilométeres túrákra céloztam elsősorban (amennyire elnéztem a javasolt szakaszokat, ez az átlagos), de rövidebbek is becsúsztak, ha éppen úgy alakult a társaság. 

Volt köztük 10 kilométeres stabilos rendezésűtől elkezdve, 20 kilométeres 1000 szintes és 30 kilométeres alig szintes Magyar Hősök Túrasorozatoson keresztül mindenféle is. Hiszek benne, hogy amit ki lehetett próbálni, azt ki is próbáltam itthon. Az első (technikailag harmadik, de erről majd később) nap lesz valószínűleg a legnehezebb, ha a szintet nézem (27 km és 1200 m szint felfele a Saint Jean Pied de Port –  Roncevaux). A többi relatív lapos (Első fele és Második fele). Maximum a vége fele lesz pár hegy. Nem azt mondom, hogy teljesen frissen, de a 30-as túra után is relatív kipihenten tudtam következő nap kelni. Nem vagyok naív – bizonyára lesznek olyan dolgok, melyeket csak majd ott helyben tudok majd megtapasztalni, de remélem, hogy a legtöbb lehetséges szívásba még itthon belefutottam, ami a fizikális felkészültséget jelenti. 

Azt terveztem, hogy az első héten tartom magam a guidebookok által javasolt szakaszokhoz (maximum 1 település elcsúszás lehetséges, mert a meghallgatott tapasztalatok szerint mindenki a guidebookok szerint száll meg, máshol könnyebb szállást találni) és csak 1 hét elteltével akarok módosítani a szakaszokon annak függvényében, hogy mennyire jól bírom. Azt mindenképpen el akarom kerülni, hogy az első pár nap extra kipihenten azt érzem, hogy +10 kilométereket meg tudnék mondjuk tenni, de utána lábra sem tudok állni. 

Eddig amúgy úgy látom, hogy kb 30-35 nap körül végig tudám majd sétálni a távot. 

Lelki:

A “lelki” felkészültség jelenleg elsősorban abban merül ki, hogy próbálom a munkában egyre inkább felkészíteni a kollégákat, hogy nem túl sokat fognak hallani felőlem majd másfél hónapon keresztül. Próbálom a juniorokat arra nevelni, hogy a) keressenek legalább egy megoldási javaslatot a megoldandó feladatra, mielőtt segítségért folyamodnak és b) nyugodtan merjenek kérdezni, nem bűn az, ha valaki elakad és nem tudja hogyan tovább, ellenben szememben az már inkább, ha nem jelzi, és nem próbál ez ellen tenni. Reménykedem benne, hogy ezekkel és a megfelelő segítséggel, nélkülem is meg fogják tudni oldani a problémák nagy részét, még akkor is ha ez részemről és részükről is a komfort zónából kilépés lesz. Ők sokat fognak tanulni, én meg végre – ha már nem tudok mindig delegálni, legalább rákényszeritek másokat, hogy a delegálandó feladatokat valahogy átvegyék. 

Párszor már felmerült az a kérdés, hogy miért is megyek én caminóra? Mint általában semmi sem, ez sem egy egyszerű kérdés: 
a) amit kezdésként le kell szögezni, nem vagyok vallásos, szóval a hagyományos értelemben nem zarándoklat lesz ez. 
b) ugyanakkor azt érzem, hogy rám fér végre egy hosszabb pihenés. Egy pihenés, amikor nem kell végre a hétköznapi problémákkal foglalkozni 
c) nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ennyire a komfort zónámból kilépve, amikor már 2-3 hete úton vagyok és még ennyi van hátra, akkor miket fogok érezni, gondolni, tenni. 
d) már 5 éve, az előző munkahelyemen is erre készültem mint “sabbatical” szabi. 
e) abból sem lehet baj, ha pár kilót leadok, mielőtt elkezdem a jövő évi triatlonos felkészülést. 

Mint olvashatjátok, elég jól sikerült racionalizálni magam előtt ezt az utat :) 

Felszerelés: 

Szeretném azt gondolni, hogy már a legtöbb szükséges felszerelés megvan, amire reális esély van, hogy kellhet. A táskától elkezdve, amit már lassan 2 hónapja használok (és miatta sokan értetlenkedve néznek rám, hogy minek megyek ekkora (45 liter közeli) táskával laza tízes túrákra), zoknikon, kis helyen is elférő összenyomható bögrén keresztül a már betört bakancson át, nulladik közelítésben azt hiszem, minden érdekes dolgot beszereztem. Biztos lesz olyan, hogy csak a tizedik napon jut eszembe valami, de remélem, hogy a következő blogot olvasva relatív kevés ilyen marad. Ennél részletesebben nem akarok kitérni a témára. Az előbb linkelt blogger elég jól írt mindenről. Én majd utólag fogok, ha már tényleges tapasztalatom is lesz. 

Utazás és út: 

A tervek eddig relatív egyszerűek: 
– Szeptember 21-én megy a repülőm Párizsba
– November 5-én már munkanap lesz itthon 

Ez a kettő constraint van, amikkel számolnom kell. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan is legyen az odafele út, végül arra jutottam, hogy pénteket párizsi városnézésre szánom, és szombat hajnalban megyek tovább TGV-vel Bayonne-ba és onnan tovább Saint Jean Pied-de-Portba. Ott alszom egy jót és vasárnap reggel már a Piereneusok megmászásával kezdem. 

capture.PNG. 

Ezen túl csak annyival számolok, hogy remélhetőleg kb. 30 nap múlva Santiego-de-Compostellában veszem át a zarándok útlevelemet, és 2-3 nap múlva Muxaiban vagy Finisterreben fogok megszállni. Hogy onnan hogyan tovább, az egy nagyon jó kérdés :) 

Eddig alternatívaként a következők merültek fel: 
a) -> Santiago busszal és onnan Barcelona, majd Pest repülővel – Barcelonában 1-2 napot elöltve
b) -> Santiago busszal, Porto busszal és onnan repülő
c) -> Santiago busszal, gyalog a portugál úton Porto fele, ameddig csak időm engedi, és onnan repülő

Még nem döntöttem és valószínűleg Muxiáig nem is fogok. 

Ami még hiányzik: 

Igazából már nem sok van hátra. Két hetet még “túl kell élnem”. Túrázások és Magyar Gó Szövetséges adminisztratív teendők várnak még rám. 

Át kell néznem még a listámat, hogy milyen gyógyszerből nem pakoltam be pár darabot. Pénzt kell még váltanom és még egy Párizs->SJPDP vonatozást nem intéztem el. Visszafele minden jegyet majd utolsó pillanatban tervezek megvenni, amikor már tényleg látom, hogy mikorra lesz rájuk szükség. 

Updatek merrefele: 

Hogy merre is vagyok éppen, még nem döntöttem el, hol fogok beszámolni. 

Ha szépet látok, megpróbálok róla szépségét legalább részben visszaadni tudó képet készíteni, és azt instagramon meg fogom osztani. Ha időm és kedvem is engedi, ide is fogok majd írogatni a napi tapasztalatokról, de erre nem akarok majd rágörcsölni. Arra is van egy kis esély, hogy stravan is fent lesznek a napi szakaszok, ha órám és powerbankom is bírja majd aksival. 

Paprét – Második felvonás :-]

Történt vala, hogy Frajti kitalálta az NR-es facebook csoportban, hogy mi lenne ha elmennénk a Dunakanyarba egy túrára és mivel most volt is egy kis időm, kaptam az alkalmon és pár ember társaságában meg is tartottuk ezt a kis kiruccanást :)

Tíz óra után indultunk el a Batthyány térről és egész kellemes tempóban jutottunk el a Megyeri hídig. Érdekes volt, hogy bár viszonylag sokszor jártam erre, most is tudtam újat tanulni a környékről. Például fogalmam sem volt róla, hogy rögtön a híd után el lehet menni Budakalásznak. Mivel elég meleg volt már ilyen korán is, hamar megszomjaztak a többiek… miközben Budakalászon tekertünk át ennek örömére sikerült hirtelen lefékeznünk egy kút mellet, ami nekem olyan jól sikerült, hogy picikét közelebbi kapcsolatba kerültem az úttal, mint azt előzőleg terveztem. Hát mit mondjak, hosszú volt és kemény… nem az ilyen dolgokat kedvelem :D

Miután ott hagytam egy kis bőrt az aszfalton, kiegyenesítettük a kicsit elfordult fékváltókart és kicentíroztuk az első kereket tovább is indultunk Szentendre felé. Szerencsére alig volt forgalom a bringautakon, nem zavart minket senki sem :) Vicces, hogy akkor kerültünk dugóba amikor visszamentünk az útra :D Szerencsére itt ki is tudtuk használni a bringa előnyeit és kb. 1 kilométeren keresztül előzgettük az autókat. Hihetetlen jó szórakozás és érzés volt, hogy ezt egy kisvárosban is meg tudtam csinálni és hogy az autósok csak ott üldögéltek egy helyben :-D Tudom, kárörvendő vagyok kicsit. Ezek után probléma nélkül eljutottunk Visegrádra, csak a hegyek felől nyugtalanított minket egy kis dörgés :-)

Visegrádon a már majdnem szokásosnak mondható büfénkben fogyasztottam el a már szokássá vált sajtos-tejfölös lángosomat. Pihentünk és beszélgettünk jó egy órát pár sör mellett, mielőtt továbbindultunk volna. Tervezett indulásunkat csak j_gergo defektjavítása szakította kicsit félbe. A faluból a Kaán-forrásig viszonylag egyszerűen, fáradtság nélkül megtettük az utunkat ahol feltöltöttük a víztartalékainkat és pihentünk 5 percet. Következő megálló már csak Papréten volt.

Előző emlékeimhez képest sokkal rövidebbnek tűnt az út, de lehet hogy csak azért, mert most sokkal kevesebbszer álltam meg és jobb tempóban tettem meg, mint még 1 éve. Most elég volt egyszer szusszanni félúton és a többiek sem hagytak le nagyon: szinte végig láttam a hátukat távolról. Érdekes volt, hogy közben egy igazán nagy (20-30 fős) fiatalokból álló biciklis csoportot is megelőztünk. Adott egy kis sikerérzetet legalább :-)

Miután j_gergo megfordította a hátsó kerekét és SS-é alakította a gépét (“Ne vegyetek Royal fixit! Mindig csak szerelni kell” – Frajti ©), tovább is indultunk még picit felfelé a hegynek. Pontagy ötlete volt az alternatív útvonal, mert így rövidebb ideig kellett elviselni a szar minőségű erdészeti útvonalat és hamarabb jutottunk ki a főútra.

A főúton lefele megtett út élményei talán külön is megérnének egy bejegyzést, most de inkább megpróbálom röviden összefoglalni: tele van idióta autósokkal és motorosokkal. Néha beláthatatlan kanyarban is előznek az autósok, ami nekem már magában is bicskanyitogató – főleg egy ilyen szakaszon – de ehhez még hozzájön az is, hogy a motorosok is jobb esetben a felezővonalon száguldoznak fel és le. Rosszabb esetben kicsit a te sávodban…. Érdemes belegondolni mi van ha két ilyen idióta találkozik. Nem akarok én lenni az áldozatuk. Egyébként az út minősége lefele nagyon korrekt volt. Csak kétszer 20 méteres szakaszon volt botrányosan kátyús, ahol emiatt picit féltettem az életemet. Máshol nyugodtan tudtam 50-60-nal ereszkedni lefele a lejtőn. Azért egyszer kipróbálnám, hogy kevesebb fékezéssel, picit több védőfelszereléssel és gyorsabban milyen lehet onnan leereszkedni.

Ezek után szinte eseménytelen visszajutottunk Pestre, csak kétszer előztük le azt a diákcsoportot akik pihenős punnyadások alatt elmentek mellettünk. Vicces volt hallani őket, hogy mint “ők azok akik felfele indultak” hivatkoztak ránk :-D Az utolsó két kilométeren elkapott minket egy kis nyári zápor, de én ezt is élveztem. Egyszerre sütött a nap és esett az eső :) Szeretem az ilyen pillanatokat.

Összességében nagyon élveztem megint a túrát, csak az esés ne lett volna, de szerencsére azt is viszonylag olcsón megúsztam :-) Szeretném megköszönni a nagyszerű társaságnak ezt az élményt :) Az össztávolság kb 100 km volt és nagyrészt ezt az útvonalat követtük: http://www.gmap-pedometer.com/?r=4525592

Telehódas

Már legalább fél éve hallottam erről a havonta (pontosabban 28 naponta) megrendezett eseményről de csak most volt alkalmam először részt venni rajta.

Először akkor találkoztam a nevével amikor egyik este éppen munkába bicikliztem és 4 egyenöltözetben lévő bringás tekert el mellettem. Felzárkóztam hozzájuk és beszélgetésbe elegyedtünk. Mint kiderült RMKSE-ből voltak és éppen egy ilyenre tekertek a késői órán. Mivel sajnos dolgozni kellett, ezért nem tudtam velük tartani és azóta el is felejtődött a dolog.

Szerencsére valamelyik nap kiírták a CM oldalára, hogy ismét lesz Telehódas és akkor már megjegyeztem magamnak, hogy ott kell lennem. Zrasf kolléga is kedvet kapott hozzá így olyan 18:30 környékén találkoztunk a Batthyány téren. Kicsit később elkezdtek gyülekezni a többiek is és olyan 18:45 környékén útnak indultunk.

Abban a hiszemben voltam, hogy ez nem lesz nehéz mert kellemes tempóban mentek a többiek de a végére ez egésszé megváltozott miután megérkeztünk a Kolossy térhez. Itt már elkezdett nehezedni az út és brutálisan vissza kellett váltani. A lehető legkisebb áttételben tekertem, de néha még így is annyira fájt a lábam a túlzott munkától, hogy meg kellett állni pihenni. Az út rövid volt de a hegy miatt sokkal fárasztóbb mint egy átlag ilyen szakasz.

Fent a tetőn egy kicsit nézelődtünk és beültünk egy Rekettyés nevű helyre (naívan én azt hittem hogy a rekettyés tényleg egy rekettyést jelent a leírásban). Sajnos Ni-mondó lovagokkal nem találkoztam, de így is ittam egy kis forralt bort és bevállaltam 2 darab zsíroskenyeret ami mint kiderült botorság volt. Akkora volt egy szelet, mint máshol egy kisebb pizza szokott lenni. Egy kis beszélgetés után visszaindultunk lefelé ami tekerés nélkül sem volt uncsi :-D Gyakorlatilag végig fékeznem kellett, hogy be tudjam venni az élesebb kanyarokat. Annyira támaszkodtam a kormányra és húztam a fékkart, hogy a végére már szinte fájt a kezem.

A hegyre felszenvedéstől eltekintve nagyon jól éreztem magam, hisz a saját határaimat győztem le ismét :-). Nagyon kellemes volt közben, amikor egyedül tekertem felfele és tökéletes csönd volt. Csak a légzésem és biciklim hangja törte meg a csendet. Nincs jobb szó rá mint, hogy csodálatos érzés.

Valószínűleg havonta megpróbálom majd ezt a túrát megismételni és követni ahogy fejlődök és egyre könnyebben feljutok a csúcsra. Egyébként a társaság nagyon jó, van mit tanulni tőlük, mert látszik rajtuk, hogy már tettek le valamit az asztalra és már teljesítettek egy két túrát :) Érdekesség hogy szinte mindenkinek saját maga által hackelt lámpája volt, szóval kivételesen nem én voltam a legvilágosabb. Egyetlen dolog amit sajnálok, hogy ködös és felhős idő volt, szóval egyáltalán nem láttuk a holdat.

Az útvonal a következő volt: http://www.gmap-pedometer.com/?r=4300933 (szint: 360 méter)