Yet another sportos bejegyzés!

Igen megint! Hadd meséljek kicsit a Vivicitta félmaratonról, mert nekem sokat jelentett :)

Hogy miért is tűztem ki magam elé ezt? Nagyon egyszerű. Először is kicsit több mint egy hónap múlva bevállaltam, hogy az ultrabalatonon a csapatomat egy félmaratonnal fogom megtámogatni már rajtolóként és muszáj volt tesztelnem magamat előtte. Kicsit több mint három hónap múlva félironmannel fogok próbálkozni és ehhez is ki akartam próbálni magamat. Menne-e a táv? Mit kellene másképpen vagy okosabban csinálni? Min kellene változtatni és hogy ha edzek még 1 (3) hónapot akkor hova jutok el? Na hát ezeknek a kérdéseknek egy részére most választ kaptam. Mint első félmaratonom az első célom a táv végigcsinálása volt.

Egészen szórakoztató volt egyébként, hogy amikor átléptem a kezdővonalat akkor a playlistemből teljes véletlenséggel az Eye of the Tiger szólt :D



Ez volt az eddigi leghosszabb futásom és előtte sem igazán gyakran futottam hosszúakat – futottam pár 10 km körüli távot de utána minden egyes lépés már ismeretlen terület volt. Célként a 2:15:00-ös iramfutó követését tűztem ki célul magamnak, de ennek inkább több köze volt azért mert jól hangzik és kíváncsi vagyok hogy meg tudom-e csinálni dologhoz, mint a racionalitáshoz :D Igazából úgy érzem kb 7-8 kilometerig ezt meg is tudtam tenni és utána maradoztam le szép lassan. Az volt a fura, hogy a 10-es táblát még jó állapotban léptem át és csak utána kezdtem lassan de biztosan kikészülni.

Mikorra másodszorra láthattam meg a Lánchidat (olyan 13 km körül) már sajnos el kellett határoznom, hogy tartalékolom az energiám és a kerülgető görcsök miatt inkább próbálok okos lenni és visszaveszek a tempóból. Szerencsére ezt megtehettem, mert az első dolog amitől rettegtem – a záróbusz – látszólag elég távol volt. 7-8 percenként megengedtem magamnak egy kis belegyaloglást. Furcsa módon a kikészülés határát olyan 17-18 körül éreztem de szerencsére ekkor már voltam annyira agyhalott, hogy a zeném éneklésével és hasonló hülyeségekkel le tudtam foglalni az agyamat és lassan de biztosan be tudtam fejezni a távot. Ne tudjátok meg mekkora örömmel töltött el a befutás a célvonalba. Talán erről a következő kép tanúskodik picikét:


ppic_28_telekom_fm_befuto3725

Extra szórakoztató volt nekem az is, hogy a befutókor pont egy odaillő szám ment megint a fülemben:



No de mint a képen láthattátok, lényeg a lényeg, befutottam :D És sokat tanultam belőle. Hogy miket is?

Először is a félmaraton hosszú! Nagyon hosszú :D (jó, van hosszabb is)

Másodszor? Kell szereznem egy másik futónadrágot mert ebben szörnyen sikerült az összeérő combok és a mozgó rövidnadrág miatt “lehorzsolni” a lábaimat és ez így hosszú táv után nem poén. Pedig még vazelint is használtam (isten áldja a feltalálóját).

Harmadik tapasztalat az, hogy a tapasz nem hülyeség :D Tapasz

Negyedik: jobban figyelmen kell a bevitt ásványi anyagokra, mert az hogy a kétharmadától elég gyakran az izomgörcs szélén voltam, annyira nem szórakoztató.

Mindenek felett arra jutottam hogy szükségem lesz erre a végigedzett egy és három hónapra, hogy magabiztosan meg tudjak próbálkozni a 25km-el is és a félironman félmaratonjával is.

Halálom: a bringaút

Tegnap letekertem 80 kilométert ami szerintem nem nevezhető kevésnek lévén hogy nem vagyok futár, és kicsit felhúztam magam. Hogy miből lett elegem? Hogy min idegesítettem fel magam? Azon az egyszerű tényen hogy kétszer is ledudáltak és kétszer is leszorítottak, az életemre törtek.

NEM a 31-esen voltam veszélyben aminek hétköznap jelentős a teherforgalma és soktonnás fémdobozok mennek el mellettem.
NEM a Hungária körúton vagy a Váci úton ami legalább 3 sávos és van hogy sebességem duplájával száguldanak el mellettem.
NEM a Rákoczin, ahol majdnem több a kátyú mint amennyi a használható útfelület.
NEM a belváros kis utcáin, ahol ritkán adják meg az elsőbbségemet.
NEM a Pesti út végén, ahol beláthatatlan kanyarokban előznek általában.

Hogy hol voltam veszélyben? A Margit hídon amikor az úton a felfestett nyomon jöttem át teljesen szabályosan.
Hogy hol voltam veszélyben? Rákoskeresztúron a Pesti úton ahol 2 éve közlekedek és nem használom azt a bringautat ami tele van gyalogosokkal, kutyájukat sétáltató emberekkel és keresztbe parkoló autókkal. És hogy mi veszélyeztetett? Egy BKV busz amit előtte jófej módon még segítettem kis kiállni a buszöbölből.

Hát kedves autósok, elmentek ám a fenébe azzal hogy állítólag a SAJÁT ÉRDEKEMBE dudáltok és szorítotok le mert nekem ott VESZÉLYES. Nem attól lesz veszélyes hogy az úton vagyok hanem attól hogy valaki be akarja nekem bizonyítani hogy az ott veszélyes. Érdekes módon ameddig nem épült meg a bringaút mellette addig SEMMI inzultus nem ért ezen a szakaszon. Addig nem kaptam ledudálást vagy leszorítást.

Hogy mit akarok? Hogy bringautat csak ésszel építsenek és olyan helyeken ahol tényleg szükség van rájuk.
Hogy mit akarok? Hogy ne legyen kötelező a használatuk, mert nem azért nem használom őket mert szeretem magamat veszélyeztetni hanem mert a bringaút minőségi vagy egyéb okokból kifolyólag veszélyesebb lenne rám.
Hogy mit akarok? Hogy csúnyán büntessék azokat az vezetőket akik SZÁNDÉKOSAN veszélyeztetik az életemet.

Ameddig ezek nem teljesülnek, addig nem fogadom el, hogy már nincs célja a CM-nek.

Nightride – egy korszak vége

NightRideLogoAltalanos_1_1
Sokat gondolkodtam rajta és úgy döntöttem, hogy abbahagyom a Nightride szervezését. Kicsit kettős érzés fogott el a döntés kapcsán és nehezen hoztam meg, mert jó volt és szerettem de mostanában egyszerűen túl sok energiát emésztett fel. És hogy miért döntöttem így? Hát ennek sok oka volt – van.

Azt hiszem az egész folyamat ott kezdődött, amikor kritikaként kaptam meg, hogy egy-egy szombat estét a barátnőmmel töltöttem és emiatt “elhanyagoltam” a Nightride-ot. Bocsánat de ha valamit szívességből, jófejségből csinálok akkor azt hiszem nem túl korrekt számonkérni azt amikor nem tudom vállalni (Igenis egy ilyen esemény rendezése energiát jelent, ez is egy fajta munka bármennyire is szeretem a társaságot. Gondolkodni kell az útvonalon, foglalkozni az emberekkel, a külső kapcsolatokkal, esetleg továbbfejlesztési lehetőségekkel kapcsolatban. Elsőre valaki aki csak gondol egyet és beesik 10 perc késéssel az nem láthatja ezt át. Munka olyan szempontból is, hogy van amikor legszívesebben otthon lennék egyedül de mint főszervező nem mondhatom azt, hogy bocsi de most még sincs kedvem menni. Munka olyan szempontból, hogy rendszeresen kell művelni és nem csak akkor amikor éppen nekem kényelmes és ráérek – ha komolyan akarom csinálni akkor ehhez kell terveznem a programomat és ezt bele kell betonozni. Ennyi emberrel foglalkozni felelősséget is jelent, mert igenis aggódnom kell amiatt, hogy mindenki megvan-e, hogy valaki az előre feltöltött térkép ellenére nem-e ment el rossz irányba. Foglalkozni kell azzal, hogy a lámpák miatt lemaradt végét hol tudjuk megvárni. Foglalkozni kell azzal is, hogy egy olyan sebességet lőjünk be, ami mint a lentebb kifejtem, mindenkinek megfeleljen. Aki azt mondja ezek energiát nem jelentenek próbálkozzon meg vele két éven keresztül és kérem utána majd mondja el a tapasztalatait.)

A folyamat azzal folytatódott, hogy igazán elkezdett zavarni egy idő után, hogy egyes nagypofájú egyénektől nem kaptam meg a minimális tiszteletet, hanem inkább beszólást kaptam direktben és a hátam mögött. Állítólag “teljesítménytúra” jelleggel szervezem az NR-t. Bocsánat de mind a kettőt így ki kérem magamnak. Először is hadd magyarázzam el a másodikat – mit is jelent ez a “teljesítménytúra” jelleg:

Elég heterogén a csoport – vannak akik versenyekre, hosszú túrákra járnak, naponta 100km-et tekernek mert futárok és vannak akik csak mondjuk naponta 10 kilométert bicikliznek. Ember legyen a talpán akik ehhez tud egy olyan sebességet tud találni ami mindenkinek tökéletes. Nem lesz ilyen. Egy olyan sebességgel próbáltam belőni, ami az emberek 90%-nak nem túl lassú és nem túl gyors. Volt, hogy néha picikét szétszakadt a csoport mert mondjuk egy emelkedőre az első fele gyorsabban ért fel mint a vége de ekkor is alap dolog volt az, hogy bevárjuk a végét és együtt megyünk tovább. Távok nem voltak akkorák (20-30km általában) amik egy normális fizikumban lévő kerékpáros embert megviseltek volna. 3-4 havonta volt egy olyan ami már tényleg kihívás (Hídember, Hegyes NR) de ez egyáltalán nem volt általános. Ezek után ilyen kritikákat kapni hogy “teljesítménytúra” az NR kicsit sértő. (Igazából kedvet kapnék legszívesebben hozzá hogy elcibáljak 1-2 embert és megmutassam nekik hogy ez teljesítménytúra vazzeg)

És most a tisztelet:
Először is a tisztelet első jele szerintem ha valaki időre odaér egy eseményre. Persze, nekem is közbe szokott néha jönni ez vagy az, de azért olyan sosem fordult még elő, hogy valahova rendszeresen késve érjek oda. Igenis ha valakire mindig várni kell az önző – nem adja meg a többieknek a tiszteletet (jól figyeljetek, mert nem arról van szó hogy valaki lassan tekerne). Nekem az is a többiek megtiszteléséhez tartozik például, hogy valakinek egy 15 perces pihenő végén jut eszébe, hogy neki márpedig el kell szívnia egy cigit vagy meg kell innia egy energiaitalt. Tisztelethez tartozik az hogy valaki nem csak a régi emberekkel foglalkozik hanem az újaknak sem szólogat be. És igenis az is a tisztelethez tartozik, hogy valaki értékeli a befektetett energiát és nem magasról leszarja.

Még egy dolog ami miatt még inkább elvesztettem a kedvem az a passzivitás: Minek szervezzek valamit, ahol egy feltett kérdésekre annyira nem jön választ, hogy az már kiábrándító? Ha kb. én vagyok az egyetlen aki kezdeményez aztán akkor minek? Ha ellenvetésre vagy lusták az emberek, vagy nem mondják ki utána meg kritikaként kapom meg hogy miért úgy volt… Bocsánat de néma gyereknek az anyja sem érti a szavát mondás még mindig igaz. Ha nem tudom mit szeretnének akkor nehéz úgy alakítani az egészet.

Ezekhez a tényezőkhöz egyre inkább hozzájött az, hogy mostanában a szombati napjaim foglaltak lesznek: lesz mikor egyszerűen futóversenyre megyek, lesz mikor Balatont kerülök és lesz elvileg olyan is amikor egy hónapra távol leszek az országtól vagy az El Camino vagy pedig munka miatt. Sajnos bármennyire is kerestem egy megbízható embert aki ezekben az esetekben biztosan tudna pótolni, nem találtam, pedig többször is felvetettem a problémát és hogy ezt meg kell oldani.

Ezek mind elvezettek ahhoz a döntéshez, hogy én itt és most abbahagyom a szervezést. Nem vagyok hajlandó több energiát fektetni bele. Sokat jelentett nekem és sok jó emberrel ismerkedtem meg két év alatt de sajnos nekem a negatív dolgok már meghaladják a pozitívokat. Hogy leszek-e még szombat esténként ha ráérek? Őszintén szólva fogalmam sincs. Majd ha lesz még mire elmenni és nem esett szét teljesen és nem én leszek a sértődékeny, önző, magából “mártírt csináló” akkor talán. Bár ilyen jelzők után nem hinném, hogy lenne hozzá hangulatom.

Összetört emberek.

Itt üldögélek egy töknyi maté tea felett és mivel még nem hűlt ki eléggé, az élet nagy dolgain elmélkedek :) Válaszokat nem sokat találtam, azok is valószínűleg csak nekem működnek – de leírom az én kérdéseimet, hátha azok mást is elgondolkodtatnak és saját választ talál rájuk.

Lehetőségem van követni pár embert akiket barátoknak tekintek. Néha úgy érzem részese vagyok életüknek akár azt beszélgetések, akár blogok, akár twitter formájában osztják meg és 1-2 megnyilvánulásukkal nagyon elgondolkodtattak. És ehhez természetesen hozzá jön még az is, hogy saját tapasztalataimból is tudok egy picikét meríteni.

Mi tud összetörni egy egót teljesen? Mi rombolja nullára az önbizalmat? Egyik válasz erre, az az eset, amikor az ember úgy érzi, hogy nincs rá szükség. Lehet akár ez egy hónapokon keresztül tartó hiábavaló munkakeresés vagy amit az esetü(n)kben tapasztalok, az egy szakítás fájdalma, amikor a szeretett lénynek nincs ránk szüksége.

Mennyi és milyen csalódás kell érje az embert ahhoz, hogy kijelentse (egy időre), hogy neki itt és most annyi, hogy nem akarja tovább csinálni, hogy nem hisz abban hogy valaha lesz jobb? Számszerűsíteni nem tudnám de akkor is elgondolkodtat, hogy mi vezet ide… Egy rosszul sikerült kapcsolat, aminek évek óta vége van és mégsem tud továbblépni rajta az ember? Miért nem tud?

Látok példát arra, aki egy hét távlatából van elkeseredve és személy szerint ezt meg is értem. Egy hét nem sok idő és az az elvem, hogy a negatív érzelmeket is át kell élnünk és nem szabad magunkba fojtanunk. Ez is a továbblépés egyik állomása és ha kihagyjuk, akkor nem lesz teljes a felépülés folyamata – majd később vissza fog ütni. Hogy ez gyász 3-4 hónap után mivé alakul az még érdekesebb kérdés. Van aki az ideje 90%-ban derűs és van aki pont az ellenkezője, pedig csúnyán és nagyvonalúan kifejezve magam, ugyanaz a veszteség. Ugyanaz de ugyanakkor teljesen másképpen kezeli a két ember. Mitől függ ez? Döntés kérdése vagy pedig az eddig átélt csalódások edzették meg az embert és már könnyebb túllépni?
Sajnos nem tudom – most csak élvezem, hogy ezúttal a szerencsés pozitív oldalon vagyok. Ennél már csak azt furcsább megfigyelni, amikor valaki 2-3 éves szakításából nem tudott talpra állni. Elgondolkodtat, hogy vajon miért ragaszkodik és miért nem tudja elengedni? Ilyenkor kevernék le legszívesebben egy pofont természetesen csak jó szándékkal, hátha magához tér az ember és észreveszi mit művel, de ez nem az én feladom. Arra, hogy a változás az élet természetes velejárója és inkább el kell fogadni, mint hogy küzdjünk ellene, (bár nagyon szívesen segítenék) nem az én tisztem megtanítani. Nem is vagyok benne egyáltalán biztos, hogy lehet-e ezt tanítani – maximum csak megpróbálhatok példát mutatni és reménykedek benne, hogy ezúttal még a hibáim ellenére is jó példa vagyok. Hátha megpróbál változtatni és észrevenni, hogy ezt másképpen is lehet. De addig is ahogy szokták mondani, ha nem akar változtatni rajta, akkor még nem fáj eléggé. (És igen, vannak olyan emberek akik már pszichológust igényelnek, mert tényleg depressziósok, de hiszek benne hogy a többség nem ilyen, csak egy erős elhatározás hiányzik. És igen, néha nekem is kellene még ilyen :))

Mindenesetre az aktuális foreveralone-oknak küldeném az alábbi számot, azzal a kis feladattal, hogy figyeljetek az apródra :)

Tea kihűlt és elfogyott – Icarus sufnifilozófiaórája mára bezár – holnap egy talán megfoghatóbb témával talán visszatérek :)